Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Szabó József: "A nyelvi emlékek olyanok,mint a búvópatak..."
52 Új Dunatáj 1996. szeptember nyelvet. Szemügyre veszi, vizsgálgatja egy-egy jelenségét, érdekli a származása, múltja, jelene, keresi, hányféleképpen lehet kifejezni egy gondolatot, és miért éppen azt a formát kell alkalmazni egy adott esetben. Szemünk előtt fog vallatóra egy-egy szót vagy szólást, és megláttatja velünk, hogy benne van abban az egyszerű emberek lelkivilága” (Emlékkönyv Tömörkény István születésének centenáriumára. Szerk: Kovács Sándor Iván, Péter László. Szeged, 1966. 336). A fiatalabb írónemzedék műveiben - határon innen és túl - sajnos nagyon csekély számban találunk tájnyelvi elemeket és hozzájuk fűzött észrevételeket, magyarázatokat. Ebben nyilvánvalóan közrejátszik az a körülmény, hogy a hagyományos paraszti gazdálkodás az 1960-as évek elejétől lényegében véve teljesen visszaszorult, a magyar falu szokásrendszere, egész arculata nagy mértékben megváltozott, s a felnövekvő fiatalok akarva-akaratlan sem tudtak olyan erős szálakkal kötődni a faluhoz és annak nyelvéhez, mint a korábbi nemzedékek. A fiatalabb írók életútja, élményanyaga kevésbé vagy már egyáltalán nem kapcsolódhatott a hagyományos paraszti világhoz és a falu nyelvjárási alaprétegéhez. Régóta vallom, hogy anyanyelvűnk megszerettetése és a magyar nyelvtani ismeretek megszilárdítása - határon innen és túl - nem csupán a nyelvtanórák feladata, nem csupán azokon valósítható meg. A magyartanár mindezért nagyon sokat tehet az irodalmi órákon is, amikor például egy-egy mű elemzésekor rámutat a különféle nyelvi-nyelvtani elemek, eszközök értelmi és hangulati szerepére. Meggyőződésem, hogy a szépirodalmi alkotásokban föllelhető tájszókat és minden tájnyelvi fordulatot, szólást sem csupán a pontos szövegértés céljából kell elmagyarázni a diákok számára - ez egyébként az eredményes oktatás egyik alapföltétele -, hanem amiatt is, hogy föltáruljon a népnyelv minden értéke (gazdagsága, kifejezőereje és szépsége), hogy tanítványaink érzelmileg is minél inkább kötődni tudjanak szűkebb pátriájukhoz, a fölnevelő szülőföldhöz, őseikhez, s ezáltal a kisebb-nagyobb nemzetrészhez és a nemzet egészéhez is.
