Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 3. szám - Szabó József: "A nyelvi emlékek olyanok,mint a búvópatak..."

50

Új Dunatáj 1996. szeptember

zülük a „fickó” volt a legkisebb űrtartalmú. Az a mondás járta, hogy „aki egy fickóval megivott, annak már jókedve volt” (175-6).

Az író tájszóközléseinek külön értéke, hogy a valódi és jelentésbeli tájszók értelmezése lényegre törő, pontos, s így eredményesen használhatók föl a különféle nyelvészeti (pl. a dialektológiai, etimológiai, jelentéstani) és a néprajzi kutatásokban is. Ilyenek például a következők: farsang „farsangkor sütött fánk”, kohász „tetőfedésre használt nádköteg”, kúcsoskalács „lakodalmi kalács; kulcsoskalács”, siska „fánk”, összesusál „összeboronál, öszeházasít”; stb.

Olykor egy tájszó hangalakja, jelentése és a hozzá kapcsolódó hangulati velejárója, érzelmi hatása olyan mértékben fölkelti az író érdeklődését, hogy - a szakszerű jelentésmegadást jóval meghaladva - részletesen megmagyarázza az értelmét, stilisztikai értékét is. A bengézés tájszóhoz pl. a következő magyarázatot fűzi: „...Szüret után szabaddá váltak a szőlőföldek, s bárki mehetett „bengézni”. A bengézők főleg a le nem vert diót szedték össze, amelyet a szél lerázott; ahogy megritkult a fák lombja, s az ágakon maradt dió láthatóvá vált, szőlőkarókkal igyekeztek ledobálni azt a bengézők. A bengézés általában a gyerekek, suttyó legénykék szórakozása és pénzkereseti lehetőség volt. Magáról a „bengézés” szóról annyit, hogy nálunk a kisebb szőlőfürtöt „beng”-nek nevezik; így mondják: „egy beng szőlő”, „szőlőbeng”. Ebből származik a „bengézés”. Más vidéken ezt a ténykedést a „mezgerel, mezgerelés” szóval jelölik. A magam részéről jobban szeretem a bengézést, mint a mezgerelést, mivel jobban érzékelteti magát a cselekvést, s hangulatában is kifejezi azt” (172-3).

A nyelvi-nyelvjárási emlékek fölidézése - a nagyobb terjedelmű műveiben föllelhető tájszómagyarázatok mellett - olykor önálló, külön cikkre ihleti Gál Sándort. Ilyen jellegű az „7d'és any ám” című rövid írása, amelyben édesanyjának és szülőfaluja közösségének nyelvformáló erejét, nyelvjárási normateremtő szerepét egyaránt fölvillantja: „...Ha apró kölyök koromban a kertben jártam, s észrevettem, hogy kékül a gömbölyű szilva, így jelentettem az eseményt anyámnak: „ídésanyám, írik a szíva.” S ha kemencéből anyám kiszedve a frissen sült kenyereket, azt kérdezte: „Kő kényír?” Erre én azt válaszoltam, hogy: „Kő!”

Ha pedig Varga Gyuri bácsi, akinek két ujját lenyisszantotta a cirkula, rám szólt, hogy: „No gyérek...”, akkor ez a „no gyérék” legalább kétszázfélét jelenthetett. Azt, hogy álljak'az ökrök elé, hogy hozzam ki az istállóból a vasvillát, esetleg, hogy szélesebbre tartsam a zsák száját, de jelenthette azt is, hogy szedhetek egy zseb búzáskörtét az ól melletti körtefáról... És én mindig pontosan tudtam, hogy mi a teendőm!

Egyetlen szóban-mondatban elfért ezerféle jelentésréteg, amelyeket a fül és a szem bontott szét aszerint, hogy hova esett a hangsúly, hogy merre mozdult a kéz, a fej, hogy mit mutatott a beszélő szemrebbenése. Talán a szükség kovácsolta tör