Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Szabó József: "A nyelvi emlékek olyanok,mint a búvópatak..."
48 Új Dunatáj 1996. szeptember egy véletlen gondolattársítás révén feltörnek a tudatalattiból, pillanatig sziporkázva tündökölnek, aztán újra elenyésznek. Rég elfelejtett szavak születnek így újjá, tiszavirág-életűvé, egy pillanatra elgondolkoztatnak, megmosolyogjuk őket, és újra elfelejtjük. Gyerekkorunk jelzései ezek, nincs már rájuk szükségünk, legalábbis gyakorlatilag nincs, mert jóformán használhatatlanok, de a szívünket felmelegítik, és lelkűnkben derűt keltenek. Nekem is így jutott eszembe a rég nem hallott, pogány hangzású jelző; valaki oktalanul és rosszindulatúan gondot okozott, és én gondolatban így bélyegeztem meg őt: micsodapuruttya egy ember! ...Nyomban el is mosolyodtam, annyira groteszk volt az illető közéleti alakjára mért „puruttya” jelző, de hát visszavonni már nem lehetett, ezért inkább azon kezdtem gondolkozni, hogyan juthatott az eszembe. A szó szülőfalum szóhasználatában, jó hontfüzesgyarmati dialektussal ejtve semmirekellőt, mihasznát, rongy embert jelentett akkor, ha összráncolt szemöldökkel, haragos arccal ejtették ki. De jelenthetett betyárt, kópét és bocsánatos bűnű zsiványt is, amikor egy tréfás történet főszereplőjéről szólva fejcsóválva és mosollyal jellemeztek így valakit: hej, de puruttya gyerek!... Az eset után a szó bennem maradt, gyökeret vert a fantáziámban és kivirágzott, szélesebb összefüggéseit kerestem. Először is a nagy értelmező szótárban jártam utána, de nyomát sem találtam. Ejnye, ilyen ritkaságra leltem volna? Országjáró utaimon is kutattam a szó után, vizslattam a nyomát, mint a vadászkutya a lapuló foglyokat, de eredménytelenül. Már-már mitikus'értelmet nyert a számomra: a Hontpázmány nemzetség tagjai hozták egyenesen Etelközből! Kuruttyoló, reketytye, retye-rutya, puruttya...-élvezettel ropogtatta nyelvem a szavakat, csupa egzotikum. Aztán mégis a nyomára bukkantam. Alsószelin, a Mátyusföldön. Egy szerzői est után kedélyesen beszélgetve régi, kihaló szavakat említettünk, mint tézsla, tisztüké (ösztöke), ferhéc (felhérc), hámfa, s itt jutott eszembe, hogy gyorsan megkérdezzem: azt a szót, hogy puruttya .biztosan nem ismerik?... A széliek nagyot nevettek, úgy mondták többen is, kórusban: másképp se hívják nálunk a léha, jellemtelen, csélcsap embert, csak puruttyának! Hát a Mátyusföldön dugta ki egy pillanatra fejét a búvópatak a néplélek mélyéről. Azóta is keresem a puruttyával a következő találkozást” (Puruttya. In: A hűség nyelve. Csehszlovákiai magyar írók az anyanyelvről. Összeállította: Zalabai Zsigmond. Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava, 1987. 171). Gál Sándor művei közül elsősorban a Mesét mondok, valóságot című kötetében találunk tájnyelvi elemekkel kapcsolatos észrevételeket, magyarázatokat. Nem ok nélkül, hiszen ezen munkájának középpontjában szülőfaluja, Bucs áll, amely Révkomárom környékén, a Zsitva folyótól keletre fekszik, mégpedig „nem a Csallóközben, hanem a Mátyusföld legdélibb, Dunára lefutó szélén” (23). A község történetének fejtegetése, a Duna azon szerepének a bemutatása, amelyet a bucsiak életében évszázadokon át betöltött, alkalmat ad az írónak arra, hogy