Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)

1996 / 3. szám - Szabó József: "A nyelvi emlékek olyanok,mint a búvópatak..."

Szabó József • A nyelvi emlékek olyanok, mint a búvópatak... 47

Újabb figyelemre méltó szó. A nyelvész eltöprenghetne rajta, hogy mi köze a lucernarendeknek (sarjúrendnek, rendre vágott gabonának) ahhoz a rendhez, ami az emberek között van, ha békésen és megszokottan folyik az életük?!”

A kérdés megválaszolása, melyet az író fölvet, korántsem könnyű. A rend hangalakú szóhoz a „tárgyaknak, folyamatoknak szabályozott, áttekinthető sora, állapota” és „lekaszált és még föl nem szedett fű, takarmány vagy gabona sora” értelme mellett ugyanis A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára c. kiadványban (III, 378- 9) további tizenkilenc jelentés kapcsolódik. A rend szláv eredetű lexéma, hangtani és jelentésbeli megfelelői több szláv nyelvben is megvannak, de a közvetlen átadó nyelv a szóba jöhető adatokból nem jelölhető meg pontosan, és a nagyszámú jelentés közötti összefüggés kimutatása sem problémamentes.

Duba Gyula nemcsak tájszavakat fog vallatóra s magyaráz nagy kedvvel, hanem olykor helyi eredetű szólást, szóláshasonlatot is. A Káplán című fejezet pl. a következő szólásmagyarázattal kezdődik: „Régen Miskolczi tisztelendő úrról és Nyírő Istvánról jellegzetes történet terjedt el a faluban, melyet mindenki ismert, és amelynek a csattanója szállóigévé vált. „Hátra van még a május!” - mondták olyan esetekben, amikor valaki erősen várt valamire, amelyről tudni lehetett, hogy nem teljesülhet.

Egy régi disznótoron történt, hogy Nyírő István bíró - az akkori szokásnak megfelelően - a disznótoron vendégül látta a református papot, Miskolczi tisztelendő urat. Ott volt a tanító is, Bakócz úr. Zemanek úr; a falu jegyzője nem fogadta el a meghívást, cseh ember lévén általában távol tartotta magát az ilyen családias összejövetelektől, bár a falu elöljárói mindig meghívták. Miskolczi tisztelendő urat erősen kínálták, fogyasszon a főtt húsból, a káposztából, a pecsenyéből, a sült kolbászból, de mivel ő nagyon szerette a májas hurkát, mindenre azt felelte: „Hátravan még a május!” (Mármint a májas hurka.) Nyírő István és családja tudták, hogy májas hurka nem lesz vacsorára, nem sikerült időben elkészíteni, de nem szóltak, csak magukban mosolyogtak, és ez a kópé mosoly hűen jellemezte a régiek bizalmas viszonyát a falu értelmiségeihez (paphoz, jegyzőhöz, tanítóhoz). Miskolczi tisztelendő pedig a disznótoros vacsoráról éhesen ment haza. A mondást aztán így is használták: „Bízott, mint Miskolczi tisztelendő a májusban” (202-3).

Duba Gyula gazdag munkásságában arra is van példa, hogy külön cikket szentel egy tájszónak, amikor az fölmerül az emlékezetében. Igen tanulságos és megragadó mindaz, amit apuruttya valódi tájszó kapcsán a nyelvi emlékekről és azoknak az ember életében betöltött szerepéről, jelentőségéről fejteget. Minthogy ez az írása viszonylag rövid terjedelmű, részben ezért, részben és főként a benne rejlő gondolatgazdagság és érzelmi hatás miatt a maga teljességében idézem: „A nyelvi emlékek olyanok, mint a búvópatak csörgedező ágai a föld mélyében, sokáig jeltelenül meglapulnak a tudatunk mélyén, elrejtőznek a világ elöl, önmagunk elöl is, majd