Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Szitás Erzsébet: Identitástudat és szövegbe integrált világok
16 Új Dunatáj 1996. szeptember kitörni akarás feszítő dialektikájából megfogalmazódó sokkomponensű kánon, melyhez mindvégig ragaszkodott, itt nyeri el létjogosultságát. Pontosan tudja, hogy: „Igazából nincs más „élmény” csak a család; és nincs más „tragédia” csak a pillanat, mikor döntened kell, megmaradsz-e a családban, s annak nagy széles sugárkörben tágulóváltozataiban, az „osztályban” a világnézetben, afajtában - vagy mégy a magad útján, s tudod, bogy most már örökre egyedül maradtál, szabad vagy, de mindenki prédája és csak te segíthetsz magadon. ” A sugárkörben táguló változatokat aztán a történelem elsöpörte, de ami maradt: a közép-európai polgár eszményében feloldódó művész dialektikája biztosan megőrzött identitásával maga mögött, mely mintegy az életműből átörökítődve leginkább a polgári gyökerű prózaírás különböző formáiban hagyományozódott tovább. Mégis mi jellemzi ezt az ideált? Mindenekelőtt a már említett műveltség (klasszikusan európai értelemben használt) megfellebezhetetlensége. Az ebből adódó hagyománytisztelet és az írott szó, a könyvek iránt érzett ragaszkodás, mely rendszerint a hagyományos családi könyvtár légkörében alapozódott meg. Az európai szereptudat és a mindezek fényében világossá váló függetlenség érzésének ambivalenciája. A mindenkori nyitottság, mely a szociális érzékenységet és a mindenfajta szellemi és technikai vívmány elfogadhatóságát is magában hordozta. Ehhez azonban egy eredendően meglévő kritikai készenlét társult, hisz ez jelentette az egyetlen védelmet a szélsőségességgel vagy - és ez is szervesen a korhoz tartozik - messianisztikus eszmékkel, áramlatokkal szemben. Az intézeti évek Márai számára a teljes átalakulás, a felnőtté válás elindítói. Fizikailag már ekkor végérvényesen elszakadt a várostól: Kassától, ám ez még inkább motiválja annak szellemiekben való megőrzését, a folytonos visszatérés lehetőségének ábrándját.A közép-európai polgár, (miként a szobrász János mester és Kristóf fia példázza) mélyen bevésődött identitástudattal indul útnak. Az ősöktől örökölt szellemiség, egészen régről fakadó kultúrájával és viszonylagos békességével egyfajta összetartó erőt jelképezett Bécstől Brassóig vagy Kassától Zágrábig. Márai továbbmegy, s a közép-európaiság érzését az egész német nyelvterületre kiterjeszti: ezt érzi Goethe három városában éppúgy, mint Berlinben - az egyazon kultúra közös otthonaként értelmeződő világban. A törést Németország elhagyása hozza meg az ifjú Márai életében. A francia határ átlépésével nemcsak a kultúrkört, hanem az életforma megszokott kereteit is elhagyta, ahová sem belső törvényei, sem a történelmi és társadalmi változások nem engedték már vissza. Néhány évet ugyan még Budán tölt, de a II. világháború után, a „jól menő íróság” felszámolódásával végképp determinálva érzi magát a teljeskörű hontalanságra - soha nem látja viszont Kassát. Minden bizonnyal ezért válhatott számára mítosszá az otthon, s értelmezhető sokféleképp ez a háború idején leírt gondolatmenet: „A rádió Kassát említi, mint „közlekedési csomópontot”. Ez a meghatározás elgondolkoztat. Kassa volt számomra szülőváros, emlék, regény téma, színdarab-háttér. Mindez valóság volt. Csak arra
