Új Dunatáj, 1996 (1. évfolyam, 1-4. szám)
1996 / 3. szám - Szitás Erzsébet: Identitástudat és szövegbe integrált világok
Szitás Erzsébet • Identitástudat és szövegbe integrált világok 15 rom évtizeddel későbbi kegyetlen-őszinte reflexió, miszerint: „A konyhához kell egy otthon, ahol egy család él, kell a cseléd (mert a magyar nyelv irgalmatlanul logikus) és cseléd nélkül nincs család. ” Természetesen sosem mulasztja el az általánosítást. Beszél a mindenesről, aki a három szoba-konyhás alaptípusnál a konyhában aludt, jómódú polgárcsaládok hierarchikus sorrendben élő személyzetéről, ahol a cselédnek már külön, a konyhából nyíló cselédszoba is járt, a szakácsnő pedig a mindenkori sor élén helyezkedett el, valamint a városban egyedülálló, ekkor még csak náluk létező cseléd WC-ről, melyet úgy tudták senki nem használt. Mindezt kortársaira oly jellemző szociális érzékenységgel teszi, megemlékezve a cselédek siralmas helyzetéről a polgári otthonokban, párhuzamba állítva azt a valamikori, vélekedése szerint emberibb, nemes-cseléd viszonnyal. A polgári életforma ilyetén sajátosságait vibráló nyugtalansággal szemlélő Márai akkor kezdi igazán feltárni a benne rejlő ambivalenciákat - a művész problémáját - mikor rátér a családon belül, s ennek tágabb formában: az osztályon belül érzékelhető határok tárgyalására. Lényegében kettős az elhatároltság: lefelé és felfelé. Lefelé szegényektől - felfelé előkelőktől. A családban is megmutatkozik ugyanez: Lefelé Dezső van, felfelé Ernő. Mindkettőjükben vándorösztön él, a kitörés vágya. Az első buta és szegény, a második hűvös és előkelő. Dezső nem érettségizik le, pesti külvárosi üzletében felhalmozott hústömegei között - boldog, legalábbis nyugodt. Ernő, a kiugrott katonatiszt, afféle vándormuzsikus. Lokálokban és az előkelő svájci szállodában csupán alkalmazott - boldogtalan és szomorú. A körön belül, de némileg tágítva azt: a sorsformáló nagynénik, az iszonyú Mari és a Finom Zsüli néni, valamint a bácsik: az ideális bécsi professzor és a robusztusán erős pesti rektor - mutatják a határt és az életformát. A családon túllépve pedig a gyermekkor és ifjúkor határain: a bérház és az internátus; a szökés és integráció, majd a kiszakadás és a vándorévek. A gyermekkor izzószemű proligyerekeinek mágikus vonzása - a bérház udvarán - a század baljós népvezéreinek alpári karizmáját vetítik előre. A félelmetes úr-rabszolga játékok Musilt és Zweiget idéző világában szociális igazságtételi kényszerrel párosult szexuális aberráció rejtőzik. Budán, az előkelő Ferenc József-internátusban az arisztokratáknak mindössze polgárivadék, s az egyre nyilvánvalóbb intellektualizálódási folyamata magánnyal párosul. Komolyság és viszonylagos nyugalom jellemzi ezekben az években, mely inkább csak előkészítője a nagy és igazi kiszakadásnak: „Telítve voltam irodalommal - írj a - érzékeny voltam és gőgös, a valóságnál bonyolultabb csodát sejtettem a világ mögött... Azokban a pillanatokban úgy 14 éves koromban, talán költő voltam én is mint a legtöbb ember. ” A gyermekkor végét biztosan jelző, az internátusi éveket megelőző nyár végi szökéséről írott kommentárjában pontosan rekonstruálja a személyiségében, lelkében bekövetkezett, többé már össze nem illeszthető szakadást. A menekülés és.
