Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Csűrös Miklós: Vázlat Rónay Györgyről
„Az individualizmustól eltávolodva művészi fejlődésünk általános tüneteként az én-líra költészettanával szemben kialakítanak egy filozófiai igényű szintézisvers-típust, mely lírai indulatot és epikus szemléletet egyesít”. A személyes érdekeltség foka és megnyilatkozási módja különböző lehet, Szabó Lőrinctől búcsúzva vagy a Babits betegágyánál tett látogatásra emlékezve a fájdalom és önvád mélyről feltörő hangjai teszik szenvedélyesebbé a fegyelmezett formát, a Szerb Antal emlékének szentelt Antonius Oppidanus a tárgyiasabb elbeszélés fikcióját megőrizve, látszólag szenvtelenül mutatja be a háborús erőszak és a védtelen humanista értelmiségi kapcsolatának példázat érvényű minta-történetét. Gyakori változat az első személyben írott, beleérző szerepvers is, amely két világkép és magatartás - a modellé és a földolgozóé - közös vonásait kiemelve a sikeres imitáció technikai biztonságán túl a rátalálás, azonosulás, önmagunkból kilépés örömének élményét is árasztja (a Debussylő\ az Etruszk fuvoláson át a kései Chopinig). Költészete a hatvanas években föltűnő hangváltásról, a formaeszmény fokozatos átalakulásáról tanúskodik. Addigi, nyugatos eszközeit, a kötött formákat, a színpompás rímelést, a Babits nyomán kiképzett sodró, dekoratív versmondatot egyre gyakrabban váltja föl a szikáran konstruktív fogalmazás; a mondatok megrövidülnek, szándékosan szaggatottabbakká válnak, a metaforák, jelképek szerepe visszaszorul, a rím és a „szabályos”ritmus többnyire egészen elmarad: „Megírtam a hadjáratot. /A tízezrek kalandját. / Úgy, ahogy láttam. / Ahogy megéltem. /... / Később mindezt kétségbe vonják. ” (Utószó az anabázishoz) Formai csillogás helyett a csönd, az önmagába merülés programja fogalmazódik meg esztétikájában, pl. a jellemző című Ars antipoeticában. Mindez a 20. századi világlíra újító, avantgarde törekvéseinek áttekintő és bírálva földolgozó adaptációját jelzi, azt a sok-sok lépést Századunk útjain (1973-ban megjelent fordításkötetének címét idézve), amelyet nem az „informáltságra”pályázó sietség, hanem a türelem, a saját ízlés vállalása és ama „kellő íűv/űí’’keresése jellemez, ahonnan nézve „mégiscsak kivehető az egész áradat egységes iránya”. Magyar irodalomtörténészként a Kassákról szóló könyvben (1971) és esszékben fejti ki legrészletesebben rokonszenvező véleményét arról a klasszicizálódott avantgarderól, amelynek célja - a manifesztumok erőszakos és gyakran homályos prófétizmusa helyett - annyi, hogy „a bonyolult dolgokról is minél egyszerűbben és érthetőbben beszéljen ”, és „a végső leltározás érett nyugalmában, egy élet eredményeinek és tapasztalatainak birtokában” feleljen „a legfontosabb kérdésekre”. Rónay utolsó évtizedének költői termése - nagyszabású küzdelem ezért az összegező konstruktivitásért, fölényes nyugalomért, egyszerűségért. Meg-megszólalnak még a zengő „bel canto" dallamok, a sűrű mondatszövevények, föllobban olykor a pátosz, de e korszak igazánjellemző verstípusa hűvösebb és szárazabb objektivitás felé tör (Lábadozás, Jelentés), sőt a Kakucsi Rózsák c. kötetben az Önéletrajzi töredéká)d\is epikus elemeket görgető, az érzelmeket a cselekmény mögé rejtő tárgyiassága - Kassákon is túl - a modem lírát a prózához közelítő, a versbeli elbeszélés és anekdotizmus elleni óvásokra merészen rácáfoló törekvésekkel rokonítható (Férfikor, A nagy staféta). Az élményeket - „életrajziakat”és intellektuálisakat egyaránt - hiteles realizmussal ábrázoló, a szó goethei értelmében vett alkalmi költészet törekvése dominál a kötetben, s ebbe oltódik be a rend, a konstrukció, a végrendelkező szabatosság igénye. A klasszicista bölcsesség és harmónia-elv nemegyszer szembekerül az életélmény szorongató, félelmes oldalával: a betegség, a halálfélelem riadalmával (Az infarktus félálmai), a gyermek- és ifjúkori megaláztatások, történelmi és háborús tragédiák, majd az emberi-irodalmi összeütközések kínzó emlékeivel (Harminc év múlva, N. L. régi háza a Rózsadombon). A biológiai, pszichikai, szellemi szenvedések kendőzetlen bevallása a nyitottság, drámaiság, bizonytalanság elemével bonyolítja költészetét s közvetve épp ezáltal ad súlyt a megnyugvás, az összhang, a hazatalálás verseinek (Kakucsi rózsák, A hajós hazatérése). A legnagyobb távlatú, az ember kozmikus sorsát illető kérdésekre is kiterjeszkedő kései szintézis-vers a ciklikus szerkezetű Szerápion-legendák Szimbolikus keretben, a végtelen tenger és a végtelen sivatag találkozási pontján hangzik el két férfi - voltaképpen az ember két egymást kiegészítő belső oldala, lehetősége - közötti költői dialógus. Szenvedélyes kérdésekre higgadt és letisztult válaszok érkeznek, a mű sugallata szerint a vég felől nézve titokzatos egységbe olvad 42
