Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Csűrös Miklós: Vázlat Rónay Györgyről
út és cél, magány és közösséghez tartozás, lemondás, alázat és szabadság. Az emberi szférának ez az ellentéteket összefoglaló koncepciója analóg a természeti törvény működésével, hiszen a tenger, a homok vagy a madár meghatározott alakjából, anyagi minőségéből szintén csak egyetlen monumentális mozdulat, „huHámszárnycsapás" közössége marad meg, ahogy egyenként és együtt minden „túlgördülmagán”és „biztos nyarába hömpölyög”. Az átszellemült tanítást szerencsésen ellenpontozza a kételkedő, kérdező, szorongó esendőség, a nagy Egészbe visszatérő részek misztikus víziója Rónaynál szorosan összefügg az emberi kötöttségek, küzdelmek, szenvedések világáról szóló őszinte híradásokkal. Lírája jelentőségét éppen a belső összetettség, az érzelmi, gondolati, spirituális tartalmak gazdagsága, a vallásos-misztikus eszmeiséggel mindig összefonódó humanitás, evilági hitelesség jegyei alapozzák meg, a transzcendenciát ostromló látomásaiban is ott égnek - Sőtér István szavaival szólva - a szeretet, a raj ongás, a megtisztult látás tüzei. A PRÓZAÍRÓ A szépprózaíró Rónay pályája - akárcsak a költőé és esszéistáé - jóval 1945 előtt kezdődik. Első regénye, a Keresztút 1937-benjelenik meg a SzEFHE (Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének) kiadásában, s ezt a háború végéig még további három követi (Lázadó angyal, Fák és gyümölcsök, Cirkusz). Sokoldalúan művelt, céltudatos és termékeny fiatalember mutatkozik be bennük, aki már jó néhány morális, lelkiismereti küzdelmet vívott meg környezetével és önmagával: túljutott a legmélyebb világnézeti válságokon, elkötelezte magát annak a keresztény humanizmusnak, amelyre majd egész életműve egységét és statikáját alapozza. A Cirkusz kivételével - ez inkább a „rátótiádák”, a kisváros-szatírák családfájának derültebb humorú ágához kapcsolódik - már korai elbeszélő művei súlyos erkölcsi és lélektani problémákat görgetnek, a személyiség kialakulásának gyötrelmeit, a viszonzatlanság vagy az egyik fél túlzó követelései miatt kielégíthetetlen szeretet fonákját, olykor a feneketlen gyűlölködés mauriac-i poklát idézik. A Keresztút például a bűn és bűnhődés biblikus eredetű motívumát jelenidejűsíti, ebbe oltódik bele a tragikum görcsös eszméje, azé a fátumé, amely önhibáján, tudatos vétkén kívül, eredendő bűnként, „atyai örökségként" sújtja az embert. Az élet szorongató vízióját, tisztítótűz jellegét egyedül a szeretet jegyében vállalt Krisztus-imitáció enyhítheti, mindenkinek ,fól kell vennie keresztjét”, „egyetlen mentségünk, hogyjók legyünk”. Ajóság és egyszerűség programja a vallásfilozófiai előzményeken kívül Werfelre és az expresszionizmusra utal, s ez az inspiráció a nyelvi, stilisztikai kifejezésben is tetten érhető. A regények hőseit a „bibliai hold” fénye borítja be, a haragosok a, fólnyilt élet sötét titkával”szemükben mennek el egymás mellett; a mondatokat valami lázas elvontság telíti közvetett, áttételes jelentéssel, az egyszeri emberélet nagybetűs absztrakciók, a Fájdalom és az Öröm küzdelmének színterévé általánosítódik. A részletekben, leírásokban, megfigyelésekben viszont ott készül már Rónay „realizmusa ”, hogy a negyvenes évek második felében vállalt programmá, a megtalált út vagy irányzat kulcsfogalmává szilárduljon. Saját líraelmélete fejlődését is summázza az Űjfrancia költőket bemutató versfordításgyűjtemény idézett nagyszabású előszavában, ahol „a költészet ragyogó eretnekségének korszaka után egy új évad kezdetét jelenti be”, az „embernek visszaadott, emberi hivatását megtalált, közösségifunkcióit visszanyert költészet érájáét” (\9A1). Hasonló eredményre jut a történeti és esztétikai-poétikai kérdéseket népszerű formában tisztázó, szemelvények és kommentárok mozaikjaként előadott „bevezetésében a magyar regényirodalomba” (A regény és az élet, 1947). Eszménye az eötvösi próza gondolatisága, pontossága, társadalmi-történelmi éleslátása, de Eötvösnél is lelkesebben méltatja Kemény Zsigmond fátum-érzékenységét, könnyelműség-kritikáját, a „lélek természete” körüli búvárkodását - ebben a modellben „minden valóban nagy realizmus mindenkor érvényes kátéját, alapelvét” véli megragadhatni. Halász Gábor nyomán kora jelentős tendenciájának tartja azt a „visszatérést”, amely „a vallomásból a mű, a játékból a valóság, a vallomásból az epika felé” vezet. Koncepciója, ahogy már Kemény példaképül 43
