Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Pomogáts Béla: Az ironikus elbeszélő - Jékely Zoltán prózája 1945 után
nyomán dolgozott, a mesélés örömébe feledkezve szívesen időzött abban a múltban, amelynek patriarchiális hangulatát immár véglegesen magával sodorta a történelem. A Felséges barátom valójában egyetlen mulatságos anekdotára épül, arra, hogy a talpig becsületes, ám nem éppen szónoknak termett Kilin Gáspár pékmester miként sül fel a Kolozsvárra látogató Ferenc József hivatalos üdvözlése során: idegen segítséggel írott és nehezen betanult köszöntőjét, amelyet a város iparos társadalmának nevében mond el, ellenzéki fiatalok kukorékolása zavarja meg. Erre az anekdotába illő történetre rakódik rá a kisregény tulajdonképpeni cselekménye: Kilin Gáspár, aki a királylátogatás örömére rebellis hajdú-ivadékból egyszeriben Ferenc József lelkes híve lesz, az uralkodó nyomába indul. Először a város hírhedt vöröslámpás házában véli látni a mulatozó királyt, máj d miután alaposan felöntött a garatra, álmában összebarátkozik vele, s ígéretet kap arra, hogy hamarosan elnyeri az „udvari szállító” megtisztelő cimét. A Bécsi bolondjárás az előbbi történet mulatságos folytatását meséli el. Minthogy a királyi kinevezés késik, Kilin Gáspár elhatározza, hogy személyesen keresi fel a bécsi Burgban .felséges barátját”, s eszközli ki a hőn áhított megbecsülést. Barátjával, a kávéházas Grün Adolffal indul útnak, s ajándékképpen egy hatalmas - a kolozsvári Szent Mihály templomot formázó - tortát visz a királynak. Megszállnak az Orient fogadóban, elindulnak, hogy felfedezzék a császárváros rejtelmeit. Mulatságos kalandokba bonyolódnak: megfordulnak a Sacher vendéglőben, egy grinzingi kiskocsmában, tévedésből még egy Studentinenheimnek álcázott előkelő nyilvánosházba is elvetődnek, ahol is megtalálják a kávéházas - úgymond Bécsben nevelkedő - unokahúgát. Kilin Gáspár egy szerencsétlen hasonlóság haszonélvezője, majd áldozata lesz: Bánffy Dezső báróval, a nagyhatalmú és vérmes miniszterelnökkel tévesztik össze a derék bécsiek. Eljutnak a bécsi „büzérek” társaságába is, Vaskóczy Döme házába, ahol a birodalmi fővárosban dolgozó magyar tudósok, levéltárosok találkoznak. A regénynek ez a jelenete valóságos történeti alakokat idéz: Vaskóczy Döme gargantuai figurájában Thallóczy Lajos, a hírneves bécsi magyar történetíró, Kanij Ákos garabonciás alakjában pedig a Lőwy Árpád néven író Réthy László, a századfordulón népszerű humoros és sikamlós rigmusok faragója rejlik. Ebben a borsos tréfákkal szórakozó társaságban telik be a Bécsi bolondjárás hőseinek végzete: megjelenik az igazi Bánffy Dezső, s a két kolozsvári vendéget rövid úton kitessékelik az előkelő férfiak. Elvész az óhajtott pártfogás, bezárul a Burgba vezető kapu, s Kilin Gáspár hajnali álmában hiába jelenik meg ismét a barátságos császár, reggelre még a díszes torta is elolvad a jól befűtött fogadói szobában. A kolozsvári pékmester mulatságos történetében álom és valóság, groteszk komikum és jóízű humor vegyül el egymással. Jékely Zoltán anekdotikus zsánerfigurákkal és romantikus ködlovagokkal népesítette be a kolozsvári kocsmák és bécsi kávéházak világát. Grün Adolf, a vendégeitől rettegő kávéházas, Czoki, az egykori kerékpárbajnok, Kárvásy Ágost, a megöregedett arszlán, Gróf Csáky Napoleon, a magyarul alig beszélő ostoba arisztokrata, Ürgéssy Dénes, a lezüllött egykori királyi kamarás, a Budapest kávéház, a Zöld Sapka és a Büzértanyajellegzetes figurái azzal a portréfestő módszerrel készültek, amelynek hagyományait egyfelől Mikszáth Kálmán, másfelől Krúdy Gyula ábrázoló művészete alapozta meg. Hasonló indítások nyomán születtek Jékely Zoltánnak azok a hosszabb-rövidebb elbeszélései, amelyek Isten madara (1973), Angyalfia (1978) és Édes tengeri 1982) című köteteiben kerültek az olvasó elé. Ezekben az írásokban prózájának legjobb erényei jelennek meg: a személyes jellegű, elsősorban a történet atmoszférájának megmentésére törekvő előadásmód és a szines, gazdag nyelvezet. Mindkét tulajdonság a lírai elbeszélés kiváló mesterei között jelölte ki helyét. Elbeszélései szinte mindig a múltat keltik életre, a messze sodródott ifjúságot idézik fel. Az Isten madara című novellát, amely különben Jékely 1940-es itáliai tartózkodásának egyik élményét beszéli el, sokatmondó Alain-Fournier-idézet vezeti be: „Egyebem sem lesz maholnap, mint néhány nagyon édes, nagyon távoli emlék- de ezek aztán igazán az enyémek, s úgy bánok majd velük, ahogy akarok. ” Ilyen édes és távoli emlékeket elevenítenek fel a negyvenes évek végének olasz környezetben játszódó elbeszélései (Novellino, Pacsirtavacsora, Pogány csoda, Tasso barátja), majd az ötvenes évek gyakran erdélyi vagy éppen kolozsvári élményeket idéző írásai 51
