Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Pomogáts Béla: Az ironikus elbeszélő - Jékely Zoltán prózája 1945 után
(Szoros kapú, keskeny út, Várószoba-tanulmány, Láthatatlan szálak). Ezek az elbeszélések többnyire a férfi és a nő közötti kapcsolatok alakulását ábrázolják, érzelmi, illetve erotikus kalandokat beszélnek el, mindezek hátterében azonban ott rejlik a történelmi tapasztalatok komor hangulata. Az elbeszélő Jékely Zoltán valójában kegyetlen történelmi tapasztalatai következtében keresett menedéket az ifjúság vigasztaló emlékeinél. Mint Magaslati siralomház című novellája tanúsítja, úgy látta, hogy a háborús erőszak végképp megrontotta az emberi természetet, s utat nyitott a minden humánus értéken átgázoló érvényesülési és birtoklási vágy előtt. Ez az elbeszélése egy magashegyi vadásztanyán játszódik, ahová a tanya önző és erőszakos gazdája egy nap kivénhedt katonalovat hajt fel, hogy a medvéknek vesse csalétekül. A történet narrátora e pusztulásra ítélt szerencsétlen állatnak a közelgő végzete nyomán ismeri fel a jóakarat szomorú tehetetlenségét, azt hogy az emberiség az erőszakkal szemben teljesen védtelen: „Szívem elszorult, és szégyenkezni kezdtem, hogy ember vagyok: szégyenkezni mindazért, amit eddig tettek vele, de még jobban azért, amit ezután tesznek, méghozzá a közelemben, talán a jelenlétemben - és nem segíthetek rajta. ” Szomorú rezignáció ömlik el e kései elbeszélésben, az író már nem is kérte számon eszményeit a valóságon, szinte beletörődött abba, hogy az igazi emberi értékek csak a messze múltban találhatók. írásaiban ezért kapott oly nagy szerepet a nosztalgikus érzés, a szüntelen múltba-révedés, a személyes vallomás, az ifjúság emlékvilágának lírai szemlélete. Személyesek és költőiek ezek az elbeszélések, mindazonáltal erőteljesen érvényesül bennük a valóság iránti figyelem, az emberi lélek ismerete. Jékely Zoltán romantikus nosztalgiával kutat a múlt dolgai között, érzékeny költészettel ragadja meg a rebbenő hangulatokat, a megvillanó érzelmi emlékeket, egyszersmind találó, esetenként groteszk realizmussal ábrázolja az emberi környezetet, az erdélyi kisvárosok életét, s ennek a múltbéli világnak a jellegzetes emberalakjait. Költészetének igen nagy értéke az érzékletesség, az hogy a vers szóképei révén a maguk sokoldalúságában és anyagszerűségében mutatja be a természetet, a városi környezetet, a tárgyakat, általában a valóság dolgait. Ez az érzékletesség érvényesül novelláinak környezetrajzában és emberábrázolásában is. Sejtető költőiséggel, egyszersmind fogható tárgyszerűséggel ábrázolja a régi épületeket, lakásokat, interieur-öket, bútorokat, ruhákat és tárgyakat. A Szoros kapu, keskeny út úgy írja le a kalotaszegi paplakot, a Várószoba-tanulmány úgy idézi fel a régi kolozsvári református temetőt, hogy az olvasó egyszeriben az elbeszélések tárgyi világában érzi magát. Hasonló hitelesség és költőiség érződik az emberi alakok bemutatásában Jékely kiváló portréfestő, általában kívülről ábrázolja hőseit, külsejüket, ruházatukat, gesztusaikat rajzolja, s mint a klasszikus arcképfestők, ezáltal rögzíti emberi karakterüket, jellemvonásaikat. Elsősorban a régi kolozsvári élet jellegzetes emberi figuráinak megelevenítésében remekelt. A Fagyhalál és megdicsőülés züllésbe és nyomorba süllyedő Grotta századosát vagy a Nyáréj Tomiban nőket hódító s végül felsülő Ávédik Arvédjét ironikusan, ugyanakkor elemző módon örökítette meg, analízise egyszerre utal a személyiség pszichológiai karakterére és azokra a történelmi erőkre, amelyek alakították, illetve eltorzították a jellemet. A portréfestő munkája nyomán plasztikus emberi karakterek kelnek életre, megjelenítésük általában a századforduló zsánerábrázoló realizmusára utal, Jékely mégis mindig többet tudott adni, mint ez a hagyományos zsánerábrázolás. Nemcsak a századforduló irodalmának, hanem Krúdynak és Kosztolányinak is tanítványa volt, s a jellemképbe mindig odafestett valamilyen titokzatos vonást. Ezzel a vonással a személyiség mélyebb világára utalt, rejtelmes tapasztalatokat, szenvedélyeket, titkos sérüléseket világított meg. Jól eltalált kisvárosi zsánerfigurák népesítik be a Kirepül a madárka című kisregényt is, amely az Édes teher írásai között kapott helyet. A történetet a második világháború utáni kolozsvár mozgalmas élete keretezi, az az átmeneti világ, amelyben már érvényességüket vesztették a húszas-harmincas évek nemzetiségi életének eszményei, de még nem alakult ki az az orientációs rendszer sem, amelyet a negyvenes évek végén társadalmi fordulata hozott. Akisregény komikus szerelmi bonyodalmakat jelenít meg: özvegy Grébemé úri lakásába új albérlő, Forgó 52
