Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Pomogáts Béla: Az ironikus elbeszélő - Jékely Zoltán prózája 1945 után
masztó atmoszférája van. Ezt az atmoszférát a képtelennek tetsző, groteszk valóságelemek hozzák létre, amelyek szüntelenül egybeszövődnek az író szorongásos álmaival. Valóság és álom vegyülése hitelesen idézi fel a háborús tapasztalatokat, a háborút követő esztendők komor hangulatát. Az a nyomasztó hangulat, amely a képtelennek tetsző valóságos események hatására kialakul, szinte észrevétlenül olvad bele a lidércnyomásos álmok sűrűjébe. A világ korábbi rendjének ijesztő megbomlását csak a rémálmok fejezhetik ki igazán. Jékely Zoltán már Budapestre visszatérve, 1947-ben írta A Fekete vitorlás vagyis Ördögh Artúr csodálatos regénye című művét, ez azonban csak egy évtized múltán kerülhetett a közönség elé. E regényében búcsúzott el az 1941-1946-os kolozsvári közjáték emlékeitől, mintha véglegesen leszámolt volna ifjúságának álmaival. Hőse, Ördögh Artúr, ábrándos írónövendék, a háborús megpróbáltatások után ocsúdó Kolozsváron keresi a boldog szerelmet és igazi önmagát. Romantikus színekkel ábrázolt alakjának, úgy tetszik, személyes háttere van, mintha Jékely Zoltán saját ifjúkori egyéniségéről készítene nosztalgikus, egyszersmind ironikus arcképvázlatot. „Mindenekelőtt - jellemzi hősét - ajánlatos tudnunk, hogy Artúrka ezen a nyáron 23-ikesztendejét tapodja. A világ borzalmai elöl most harmadéve latin és görög tanulmányokba menekült, e torzon borz, gyilkos Európából föld alól kiásott városokba és az irodalom szentkönyvei közé, melyek - az ö megítélése szerint, egyedül biztosítanak valami állhatatosságot és lelki békességet a pusztítások, és embertelenségek romgyártó évtizedében. De bárhogy is menekül a nyers hétköznapok elől, alapjában élménysóvár, szomjas, fiatal lelke, tudatát megkerülve, mindent, de mindent magába szív, s azonmód át is ad az álom rejtelmes, átformáló készülékének Ez a készülék vetíti vissza a maga kész termékeit Artúrka valóságába. ” Irodalmi őse Rezeda Kázmér lehetne, álmokkal és emlékekkel telve kóborol a kolozsvári bohémvilág különös figurái között, költői ábrándok lobbanják szerelemre a szép, fiatal színésznő, Anita iránt. Nemcsak Artúrka álomalak, opálos fények fonják körül Anita könnyed és szomorú leányalakját is. Tündöklő ifjúságát lassú betegség őrli fel, színházi sikerei, udvarlóinak bókjai sem képesek eloszlatni rejtett bánatát. Artúr és Anita olyanok, mintha valamely Krúdy Gyula-regényből libbentek volna át a kolozsvári történet lapjaira: „valóságfeletti’’álomvilágban élnek, későromantikus szenvedélyek és nosztalgiák között. Tündéd kettősüket Angyal Gy. Gyula, Artúrka frissen szerzett festőművész barátja ellensúlyozza, akinek szkeptikus egyénisége félig-meddig ugyancsak írói önarckép, a háborús évek után tájékozódni próbáló, megviselt és kiábrándult író alakmása. A három főszereplő együttese régi irodalmi hagyományt követ: a Faust-történet három szereplő által alkotott rendszerének felel meg. Artúrka későromantikus Faustként keresi az élet és az alkotás értelmét, Anita ebben lesz méltó partnere, a számtalan kalandot átélt barát pedig modern Mefisztó, keserű szívű rezonőr. A regény három főszereplőjét vaskosa reális vagy anekdotikába illőn különös figurák veszik körül: az éjszakai Kolozsvár, a nyomorúságos Sáncalja, a Házsongárdi temetőkert, a Szamos-parti kirándulások groteszk vonásokkal rajzolt gyülekezete. Közéjük tartoznak az Agyagásy-büfé bohém törzsvendégei: Tüzes Viktor, a szerencsétlen sorsú jogász, Indaly, a költő, Ducz Etele, a színházi műsorlapok mániákus szerkesztője, Ubrik Bertalan, a sírkőfaragó. Megjelenik körükben (Comea Comél néven) Kolozsvár irodalmi életének ismert alakja, a román költő, Emil Isac is. Ugyanehhez a gyülekezethez tartoznak a Hét Gerendás néven tisztelt csapszék mulatozó lumpenfigurái is: Bumburi, a törpe bőgőhordozó, Pintye Rudi, a sikeres szélhámos, Tolvaj Miki, a romlott bonvivánjelölt, Mican Valér, kötél- és hastáncos, végül Tüzes Gergely a rongyos koldussá züllött egykori gazdag kereskedő. Erős és eleven színekkel festett zsánerfigurák vonulnak fel a regény két igen sikerült jelenetében is. A házsongárdi cigánytemetés látomásos leírása és a kolozsvári ócskapiac groteszk rajza mindenképpen az elbeszélő Jékely Zoltán legjobb erényeit mutatja: érzékét a sokadalmak festői ábrázolása és groteszk életre keltése iránt. Az a mozgalmas kép, amelyet a vihartól szétszórt zsibvásárról festett, Vidor Hugo Párizsi Notre-Dame-jknak emlékezetes koldusünnepét idézi fel az olvasó előtt: „lépten-nyomon koldusok és koldusnők pokoli változatosságban és leleményességben, mintha megannyi egy-egy dantei büntetéssel vonszolná tagjait eföldi pokol bugyrai-4 49
