Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 2. szám - Arató Károly: Ingyen-vonat
ARATÓ KAROLY INQYEN-VONAT Ha kőben lakhatom, lehetek a Nagyállomáson menetkész látomás jegykezelője is. Acélküllős kerekeken az első vágányon áll a feszesléptű pirostányérsapkásra várva, aki pár pillanat múlva irodájából kilép, zöld tárcsáját fölemeli és a kerekes kígyó a Nagyállomásról kigördül. Váltókon siklik erősödő dübörgéssel - kalauz-ábrázatot arcomra kattintva már megyek is jegyeket lyukasztani. Ha lenne valakinek! De nincs jegye, egyetlen utasnak sincs, csak zsineggel átkötött cók-mókja, zsigereit láttató múltja-motyója, levegőbe ragadt mozdulata van. Ingyen-vonat, álom-vonat - minek itt kalauz? Feleslegessé válók kötelességemmel. A szerelvényben hátrafelé evickélek és kiválók a kattogó látomásból. Száguldjon csak tovább! Tovább és nélkülem! Innen figyelem, jegyzetem fölött, karácsonyi és temetőgyertyákkal kivilágított koponyával. A látomás ezer lóerővel már valahol Pusztaszab öles közelében robog, ütemesen rázza utasait: Szűr, Hímesháza, Püspöklak, Geresd bóbiskol szorosan egymás mellett, rojtos berliner-kendőbe bugyolálva - sivító kanyarokban fölriadnak, eldöntik egymást, mint a dominók. - Mária Terézia korából sivífásra ébredtek, nyanyák?! - kiáltanám, de megpillantom a fúvószenekar gyapjúharisnyás tagjait: szemben ülnek velük, pirospozsgásan, dagadó arccal, szájukhoz illesztett trombitákkal, testes dallamokként derekuk köré csavarodó trombonokkal. Várom a fülemet boxoló zenét. De semmi ummtatta, umm-tatta a hangszerekből. A szidolozott réztölcsérekből piano vékony füst szivárog, utána fortissimo kiröpül pipázó kéménnyel a szülőház, staccato féllábon ugrál csutkacopfos húgom libegő harangvirágszoknyában, lóbálja gyerekrajz-fejű kócbabáját. Tekereg utána két mészfehér szalag: alvég és felvég, nyomukban kosálarccal egymásnak rontó verekedések, gyűlölködések recseg-
