Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 1. szám - Takács Lajos: Határsértés, zálogolás a Dunántúlon a XVIII. században
csak leszögezte: . . az többit vissza adtam, tsak az tizedet ki szedtem...” Egy másik tanú e műveletet úgy fejezte ki: „Az Marhabokat is az Vdnyolaiaknak el hajtották az Er dór ül és meg tizedlették.”l& Szokásban volt a zálogban tartott állatokat a vármegyei tisztségviselők révén visszajuttatni gazdáikhoz, ha a peres eljárás véget ért. 1760. július 30-án Tolna vármegye főbírója, Dalmata János arról adott attestatiót, hogy a csurgói pusztáról „bizonyos Mágócsi Embernek barmincz négy idest No 34 darab Számbul álló s. v. Sörtvés Marháit bé hajtatván” a mai nappal a bírói hivatal alá rendelte, továbbadás végett.46 Egyszerűbb volt, ha a két fél, azaz a zálogadó és a zálogoló közvetlenül meg tudott egyezni és például az állatokat a tulajdonos további eljárás nélkül kiválthatta. Ez nemcsak egyszerűsítette az ügyet, de a költséget is jelentősen csökkentette, hiszen a vármegyei embereknek a fáradozásait nem kellett megfizetni de a felesleges tartást sem. 1762. június 3-án Pórszalókon az erdőkerülők által behajtott sertésekért is ekképpen fizettek, mégpedig „kin egy máriást, kin többet is húztak .. .”47 De természetesen az élő állatból való zálogszedés, a tized, csak egyik formája volt a zálogolásnak. Volt eset, amikor élő állatot nem is vehettek zálogba, mert nem legeltetéskor történt a határsértés. De ha akkor történt is, nem biztos, hogy csak élő állatból fogták ki a zálogot. Zálog lehetett minden értékesebb tárgy, főleg olyan, amivel éppen dolgoztak. Ezért is szokott oly gyakran szerepelni az erdőkben a fejsze vagy a balta. De lehetett más eszköz is, pl. fűrész vagy szekér. Gyakori volt a határsértők ruhadarabja is. 1755-ben a Somogy megyei Lepledi-pusztán, Péter Ádám gyékényesi pásztor a határon átjött segesdi kanászoktól zálogot vett, mégpedig úgy, hogy „eöket Szüröktül, Fejszéjektől és Sövegektől meg fosztotta .. .”48 1763-ban a bogáti pusztán Hobor János béres, a „Cser erdőn Egressi kanászt meg tapasztalván, fejszéjétül, Tarisznyájátul és Szűréiül megh fosztotta ... a vele lévő Társaival..Érdekes az is, amit e tárgyak további sorsáról megtudhatunk: minthogy érette is nem jöttek, egresiek „ki nem adták”, hanem más módon hasznosították, mégpedig „a kanász szűrét 2 forinton él adták, Tarisznyája a’ Tanúnál maradott, fejszéje pedig másik béres társánál. . ,”49 Más esetben előfordult, hogy a tulajdonosnak kedvenc tárgya volt a zálog, de az a zálogolónak is megtetszett és semmi áron vissza nem adta. Ilyen tárgyról ejtett szót az 1762-es vaspöri kihallgatáson az egyik tanú, Bikali Máté is, aki elmondta, hogy az egyik háshegyi ember az erdőn makkot szedett, amikor meglepték és ő sietségében szekercéjét is elhagyta. Kedves szerszámát „sokat kérte is, hogy csak vissza adgya, egy pár Taliga kereket csinál érette, de nem adta” új gazdája.50 De előfordult más tárgyakkal is, hogy a zálogoló nem volt hajlandó azokat visszaadni. 1752. szeptember 8-án a Csurgón tartott kihallgatáson számolt be Szentgyörgyi Mihály arról, ki mint uradalmi kanász működött, hogy egykor „Iharossi Gyalus János Sörtésseit a Kanisa Berkinek derekában - tehát idegen területen - találta, s azokat Csurgóra bé hajtotta; Szűrét, Tarisznyáját és Baltáját ell vette a’ Tanú, mellyeket - fűzte hozzá ridegen - vissza nem adta...” De ugyanígy a katonánál maradt a fenti személy juhászának fejszéje is, amelyet szintén zálogba vett.51 51
