Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Innen és túl a formán :Dsida Jenőről

Örökre válasz nélkül álló kérdések. Még így is a Magyar karaván Itálián keresztül egy-egy részlete a Dsida-próza üdébb színei közé tartozik.

Jóllehet a fontiek Dsida-képünket árnyalják, továbbra is a költőre kell figyelnünk. És a műfordítóra! Nem azért kalandozott idegen tájakra, mintha költői vénája elapadt volna. Nála a műfordítás - már kamaszkorban is! - tudatos program, s miként Szemlér Ferencjelezte, a költő ebből merített indítékot és bíztatást. Kiket tolmácsolt rövid életpályáján? Anévsor bámulatos: a latin Catullust, Horatiust és Ovidiust, az olasz Assisi Szent Ferencet, az orosz Puskint, a francia Baudelaire-t, Musse-t, a német Goethe-t, Heinét, Schillert, Trakl-ot, Toliért, az angol Campbell-t, a kínai Li-Tai Po-t és Tu Fut. És tőle kapta a magyar versnyelvet nem egy román klasszikus, többek között Arghezi és Eminescu. Láng Gusztáv azt is kimutatta, hogy az előbb fölsorolt költők közül nem egy hatással volt Dsidára: képvilágát, hangját színesítette, látásmódját gazdagította. „A Leselkedő magány fekete-fehér-vörös színhatásai Trakl utolsó korszakának ugyanezekhez az expresszív színjelzöihez igazodtak, a pásztori versek - gondoljunk a Nagycsütörtökre - viszont áttetsző-halvány kék, fehér, ezüst tónusokkal s a vörösnélszelídebb élénkpiros villanásokkal »szinte szöveghűen« idézik Trakl korábbi impresszionista jellegű jelzőhasználatát. ”

Tudatosságát, ügyszeretetét mi sem jellemzi jobban, mint a Titkok a versfordítás műhelyéből című esszé, melyben Eminescu egyik híres verséről, a Glosszáról értekezik. Bár tisztában van avval, hogy „a Glossza káprázatos verselése, nyaktörő játéka és elképesztő formai remeklése ritka és leküzdhetetlennek látszó feladat elé állítja a műfordítót”, maga is többször megpróbálkozik a költemény magyarításával. A többszöri nekifutás eredménye: remek vers. Dsida elérte a maga elé tűzött célt: „a rímek teltek kövérek fűszeresek ízesek és hibátlanok ” A költemény most már egyszerre övé és Eminescué, műfordító érezhet-e ennél nagyobb örömet?

Molter Károly írta 1925-ben az Ellenzék hasábjain Emst Toller poémájáról, a Fecskék könyvéről: „Nem is forradalom ez a könyv már, fecskepár és börtön ellentétéből költője nem kovácsol politikai fegyvert múlandó ellenségei vagy a társadalom támaszai ellen. Jóval többet érez akármilyen világnézetű versolvasó: nyílt lázadás ez a kötet a »méltóságtalan ember« ellen! Ernst Toller szózatot bocsát egy versében az állatokhoz, szövetkezésre és támadásra hívja őket, és azt ígéri, hogy e szövetség élére ő maga áll, renegátja az embereknek fajtája, az ember ellen! Ugyanitt: „A Fecskék könyve a szeretet természetrajza. Innen az újszerűsége és a költő dalra bátorodása is, holott a fecske száz költő énekéhez adta már a kottát. Kitaszított és elhagyatott lénynek magányában azonban megnő, érdekes, sőt csoda lesz ez a kedves madár, az állati szabadság természetes, boldog élvezője, hírnöke annak az életnek amilyen lehetne az embereké. ”

Dsida, bizonyítva humánumát, ezt a könyvet is lefordította. S aligha kell hangsúlyozni, hogy nem csupán a költemény formája ragadta magával, hanem Toller rácsok közt vergődő szava is, mellyel - tiltakozván a szárnyak megnyirbálása ellen - követeli a szabadságot.

Dsida Jenőről ezt is tudni kell, hiszen arca lassan kikerül a homályból, életműve összeáll. Mekkora a súlya? Válaszoljon ő maga a Szombati-Szabó Istvánról írott soraival: „A harang esztendőkön átfiiggött némán az őrtoronyban. Ki tudja, milyen messzeségbe látott el az ő magasságából? Milyen jövendő látása komorította és zárta le örökre ajkait? Talán ennyi volt, amit el kellett végeznie. ”

38