Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Csűrös Miklós: Vázlat Rónay Györgyről
CSŰRÖS MIKLÓS Vázlat Rónay Györgyről A költő Tizennyolc-tizenkilenc éves korában egymás után két verseskötettel jelentkezik (A tulipánok elhervadtak, 1931; Híd, 1932), mégsem tartozik a „csodagyerekek” vagy akár a korán érő költők közé. A pályakezdés félig még kamaszkori lázát nincs miért megtagadnia, de valódi önmagára, egyéni költői hangjára szívós munka után, évekkel később talál, s nem megalapozatlan az a vélekedés, hogy legmagasabbra a kései, hetvenes évekbeli lírája szárnyal. A spontán föltörő, „romantikus ’’ihletet Rónayban a fegyelem, a műgond, az értelmi átvilágítás klasszicisztikus eszménye mérsékeli és ellensúlyozza, s életműve legjobb lapjait e kétféle komponens szerencsés egysége tünteti ki. Indulása évtizedében számára is a „nagy nemzedék”(egyik tanulmánykötetének címe is ez), a Nyugat első generációja jelenti a példát és mértéket. Hat rá Ady, verseket ír Tóth Árpád, Juhász Gyula modorában, de Babits Mihály életművét érzi magához a legközelebb. Örökli tőle a magány, a különállás, a „dióba zártság”gondját, amely hol a „Magamfoglya vagyok, zárkámnak nyitja nincsen ’’szenvedélyes panaszát kiáltatja el vele (A poklos), hol pedig a hiánytalan önmegvalósítás büszke individualista programját sugallja (Könyvtárban). Babitsi indíttatásra vall a „humanista literátor típus ”eszményül vállalása, az irodalom iránti tisztelet, alázat, s az ebből fakadó morális felelősség; Rónaynál ez nemcsak műfaji sokoldalúságot, a lírán kívül az epikai és drámai formák magas színvonalú művelését jelenti, (nem szólva nagyszabású műfordítói és esszéírói tevékenységéről), hanem még nagyobb igényt, a szellem magas szempontjainak átvitelét az életbe, törekvést az író erkölcsi és politikai eszméinek a gyakorlatban való képviseletére, ajónási „prófétálásra”. Mesterétől tehát főként magatartást tanul, s csak másodsorban írásmódot vagy formai eszközöket, annál is inkább, mert ebben az utóbbi, „stiláris ” értelemben Babits példája a minél tágabb és egyetemesebb asszimilációra, az európai és a magyar irodalom hagyományainak minél teljesebb földolgozására serkenti. Egész korszakok irodalmát (a keresztény középkort, a reneszánszot, a klasszicizmust, a 19. és 20. századot), több nemzet költészetét (a magyaron kívül mindenek előtt a franciát, németet, olaszt) tolmácsolja és interpretálja, alig áttekinthetően gazdag műveltségében más művészetek - főleg a zene - és a filozófia is fontos szerepet töltenek be: a „hatások” vagy inkább élmények e sűrű szövevényéből világlik ki vonzásainak-választásainak néhány olyan állócsillaga, mint pl. Goethe, Rilke és Claudel, Berzsenyi és Arany. Világnézetét a kezdetektől mindvégig a katolicizmus egy nyitott, humanisztikus változatához való ragaszkodás jellemzi. A családi környezetéből magával hozott vallásos szellemet a gödöllői premontrei nevelés, majd a harmincas években kibontakozó „katolikus megújulással” (ennek francia és magyar változatával) való szoros világnézeti kapcsolat mélyíti el; logikus betetőzése e tartós elkötelezettségnek a Vigilia szerkesztőjeként - később felelős szerkesztőjeként - végzett munkája (1950-től, megszakítással, haláláig). Katolicizmusát, a szó eredetijelentéséhez képest, olykor az egyetemesség szinonimájaként fogják föl, valójában azonban ez a kapcsolat szorosabb, körülhatárolhatóbb. A teológia „reneszánszát” a világban, a laikusok között, s nem utolsósorban a filozófiában kora egyik meghatározó mozzanatának tartotta, a neotomizmusban „ az illúzióval leszámolt s természetével és hivatásával számot vetett józan ember bíztató és erős hagyományokon nyugvó kísérletét”látta a nagy világnézeti kérdések megoldására (a Pázmány ébresztése c. kötet előszavában). Hit és ész tomista egyeztetését versben is vállalja, „Mert úgy ember 39
