Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Innen és túl a formán :Dsida Jenőről

dásának még csak a kezdetén lévő költőt a tanulnivágyás jellemzi s a nyitottság. Csupán egyetlen bilincset ismer, a formáét. De hát ez számára nem is bilincs. Versformákkal, rímekkel, zenei hangzásokkal kacérkodik, ha fordít, csak azért, hogy belebújhasson mások maszkjába. „Nagy, sűrű fátyolfedi lelkét”, s mire földerülne a horizont, az egészet belepi a köd. Láng Gusztáv szerint ez a „közérzetté állandósult szorongásnak a hordozója ”, s a motívum a legkülönbözőbb szövegkörnyezetben föltűnik. Mit jelent a „köd”? A szavakba nem fogható homályt és lelkiállapotának borúját. Dsida tája - megénekelt tája - egyszerre komor és fenséges. A közelítés módozatában mindig van valami földöntúli. Szinte természetesnek veszi, hogy a táj testvér is lehet, érzelmeinek, homályos lelkének, lelke homályainak hű tükre. Figyeljünk csak az 1922-es Est harangok naív, nem minden érzelem nélküli lezárására. A befejezésre, mely költőiségében költőietlen, mert csak közvetíti a panaszt, de át nem éli, formaélménnyé nem oldja. „Langy szellő hozza erdőn, réten át I Az estharangok himnuszos dalát / És imádságba halkul zokogásom. ”

A bölcsességet is a természetben keresi, a kóborlásoknak egyetlen célja van: rá akar lelni a titokra. A diákköri versesfüzetben - annak költeményeiben - már föl-föltűnedeznek a költőt később annyira jellemző formai bravúrok, de a prózája igencsak édeskés (Hol a bölcsesség?). Érdekes, - a pálya későbbi szakaszaira is áll ez amíg verse már-már tökéletesen kidolgozott, míves, prózája elbizonytalanodik. A tudósítóból hiányzik a forma megkövetelte fegyelem. Közel 500 vers - ennyi a fiatalkori termés - ismeretében állíthatom: a csodagyerek csupán a verset író kamaszban mutatkozik meg. Akkor sem mindig. Főképp akkor nem, ha a költő hangulatsablonokkal akar révbejutni, ha érzelmeinek - a fönt említett prózában: szentimentális panteizmusának - nem szab határt. Olvasmányélményei, noha egy Sík Sándor-mottó árulkodik, csak részben származhattak a katolikus irodalomból és a gyermekkorban habzsolt „hazafias versekből”. A magyar és külföldi klasszikusok műveiből annál inkább. Nem véletlen, hogy a műfordítással kísérletező fiatal poéta mindjárt Goethe, Eminescu és Heine egy-egy költeményén akarja kipróbálni erejét. Költővé érését, amit az esztétikai látókör szélesbedése jelez, 1924-től, 1925-től számíthatjuk - állapítja meg Láng Gusztáv. Vagyis ekkor vonulnak be olvasmányai közé a nyugatosok - Juhász Gyula és Tóth Árpád hat rá -, és egyre jobban igazgatja a szabadvers is.

Akárhogy van, Dsida - már a diákköri versesfüzetben is tapasztalható - leginkább a kötött formákban otthonos. Szavai valósággal simogatnak, szinte föloldódnak a zenében. Egyik, 1924-ben született költeményének címét parafrazálva villanthatunk rá legfontosabb óhajára: kiki becsülje meg a maga mesterségét. Naiv természetszeretet és tárgyias józanság jellemzi a befejező kétszer négy sort: „A bokor kivirágzik,/gyarapszik egyrefel;/a madárfészket épít,/repül és énekel./Csillagsugárba olvad/a halvány, esti pír,/az eső lefelé hull -/a költő verset ír. ’’Egyre jobb verset, mégha nem is egyenletes a teljesítménye. A Jövendő havak himnuszát, ezt a kevésbé ismert, de már a nagy versek felé mutató költeményt alig egy év választja el a Hol van a bölcsesség?megírásától. Csak találgathatjuk, hogy Dsida miért nem vette föl egyik kötetében sem. Az elhallgatás itt - nem tudhatni, hogy ki a megszólított - esztétikum létrehozó. „ Üdvözlégy, sejtelem,/korcsolyázat lanjövendőnk vidéke, messze-érzö álmunk/szánkázik néha csendesen -/Üdvözlégy, szűzi sejteleml/Üdvözlégy, Eljövő, /ki sáros, szürke, sivár világunknak/mondod, takarva bolyhos hermelinnel:/- Aludj, torony! Aludj, tetől/Üdvözlégy, titkos Eljövő!”

Mikor a folyóiratban évtizedekig megbújt verset megmutattam Jékely Zoltánnak, fölkiáltott: „korcsolyázatlan jövendőnkvidéke, messzeérzö álmunk... ”? „Lehetetlen, hogy ez a fiatalember már akkor tudta mindezt... ”És csodálkozott, hümmögött, csodálkozott. A Jövendő havak himnusza alatt az évszám: 1925. Dsida épp ez év nyarán érettségizik a szatmári Mihai Eminescu Líceumban, s ősztől már a kolozsvári Regele Ferdinand Tudományegyetem jogi fakultásának hallgatója. Nem sokáig. Tanulmányait abbahagyja, s 1927 decemberétől a Pásztortűz című folyóirat műszaki szerkesztője - valójában a folyóirat egyedüli szerkesztője - lesz. Verseit ekkor már kemény kézzel rostálja, túlságosan is keménnyel. Bemutatkozó kötetét, a Leselkedő magányt szigorúan megkomponált egységnek akarja tudni.

31