Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Innen és túl a formán :Dsida Jenőről
3 A verseskönyv (Minerva kiadás) 1928-ban jelent meg Kolozsvárt. Szerény címlapját és egyszerűségében is hangulatos ciklusfejét Debreczeni László rajzolta. Nem mindennapi mottója azonnal eligazít: „ Mezőnek virág,/rétnekeső,/búzának meleg,/asszonynakcsók, /anyánakgyerek, T gyereknek játék - / Magamnak: semmi,/fekete éjszaka. ” Dsida tehát mindenkinek szánt valamit, egyedül magától tagadta meg a kellemes érzést. Avval, hogy kimondta mi vár rá - fekete éjszaka -, meg is remegett. A közeget nevezte meg, mellyel föltehetően meg kell birkóznia, de nem annak összes kínkeservét, hiszen ez a bonyolult valami nem más, mint a lélek. Saját bizonytalan állapota, összekuszáltsága érzésnek, tettnek, szónak. A diákköltőt a fölmérhetetlen nagyságú ködgomoly riasztotta; bár ez máig sem oszlott föl teljesen, helyébe egy félelmet sugalló szín került: a fekete. Ha elhisszük a költőnek, hogy - verseim közli - Sárba zuhan a nap, miért ne kérdezhetnek meg vele együtt: „a színek ordító rendje is meghal?”Legalábbis mintha ezt látná - furcsa állapotban: Behunyt szemen át-a. látó. És még sok mindent: alkonyaikor a sötét szobor árnya megindul a város felett „s minden tizedik kapura keresztet ír. ’’„Remegő sugár-szőnyegen utazik valaki - éppen a költő! - „Fáraók örök sírja felé. ” „Iszonyú az élet sötétsége”-hangzik a Visszatért lovagok című versből: ugyanitt olvasható:,fáklyáink régen csonkig égtek, / lámpásaink kifújta a szél. ” Mindenki szenved, mindenki fél, s még aki él, az is halott. Dsida ilyennek akarta bemutatkozását. A kötött formákból - akkor még nem lehetett tudni, hogy csak átmeneti jelleggel - visszalépett a Jbrmátlanságba”. Talán érthetőbb így: expresszionista verseiben inkább pontos akart lenni, mint szép. A Túl a formán a dolgok lényegéig kíván hatolni, és keresi a megnevezhetetlent, mely a költő számára valósabb az illékony szónál. „Túl minden jelzőn és rendeltetésen/meglapul a dolgok lelke,/a kérlelhetetlen, bronzsötét/egyetlen lényeg/s valami igazság hömpölyög/a folyók fenekén./Háznak mondasz valamit,/- négyfala van, -/pedig nem az. /Kályhának mondod,/pedig nem az, /virágnak mondod,/pedig nem az, /asszonynak mondod,/Istennek hívod, /pedig nem az. // Nevükön szeretném nevezni őket/iíyenkor alkonyaikor. ” A Leselkedő magányt elemezvén a kortársak - többek közt Molter Károly - a költő „misztikus zavaráról" beszéltek. Ha van is valami igazság az efféle vélekedésekben, a bírálók nem nagyon vették észre - igaz, a távlat is hiányzott a megítéléshez - a költő változását. Dsida monográfusa, Láng Gusztáv a Túl aformán verseimet jelszóként értékeli, mely azon kívül, hogy ars poetica érvényű volt, mindennél jobban kifejezte a költő avantgarde programokhoz való csatlakozását; nemcsak „rímen, versmértéken való túllépést”jelentett, hanem ismeretelméleti állapotot is. Apoétát, bár ő ezt így sohasem rögzítette, jelenség és lényeg dialektikája izgatta, a látomásokban sokszor visszajátszó, nagyonis ,földközeli” valóság. Nem véletlenül kínozza a hiány, hiszen ő megélte Erdély elszakítását Magyarországtól. A titokzatos hangulatot csak még rejtélyesebbé teszi, hogy értékek mentek és mennek veszendőbe. Verse erre is megpróbál felelni: apokaliptikus helyzetképeiben a modern társadalom vergődik. Reményik Sándor, a Pásztortűzben megjelent kritikájában, már arra is rámutat, hogy a „tétovaságnak” valódi okai vannak. „Milyen a mai húszévesek lelke? Dsida Jenő első kötetében, verseinek első összefoglaló képében azt feleli nekünk, hogy ez a lélekfáradt és szomorú, talán még inkább, mint az öregebb éké. Kissé fásult is, kissé fagyos is. Nem csodáljuk Ezek a lelkek romok közt születtek Mi, idősebbek legalább láttuk még állni a várat, a nagy realitások és nagy illúziók palotáját. Ezek a fiatalok járnak a romok között és keresgélnek ” Dsida is keresgél, s elbizonytalanodó iránytűje - bűntudata - azt is jelzi, hogy hol: leginkább a siralomvölgyében. Az emberek megzavarodását saját értékvesztésként fogja föl, és hiába igyekszik játszani a bölcs öreget, az el nem követett bűnért minden bizonnyal ő is vezekelni fog. Siralom című verse bár kiforratlan - sok benne a művésziélek kelléktárát olyannyirajellemző artisztikum-sallang -, valamit fölfed ebből a hangulatból. „Azt mondja, hogy sokat kellene sírnunk /nagyon rosszak vagyunk / S mi letérdepelünk és kórusban zokogunk: Miserere! Miserere! Miserere!” Későbbi biblikus versei az egész bensőt megrázzák, ez még csak az „irgalom napja” 32
