Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 4. szám - Szakolczay Lajos: Innen és túl a formán :Dsida Jenőről

költő utóéletében mérföldkőnek számít, nagy vitát váltott ki. Pedig az akkor fiatal romániai magyar író nem akart mást, mint Dsida elfeledett költészetét visszaemelni a köztudatba. Dsida holt betűje addig jobbára csupán a magyar költészet áramából kitagadott régiség volt, féltékeny és nem mindig a legjobb színben visszaemlékező valahai kortársak prédája. A különben jobb sorsra érdemes Szilágyi András azért kapta meg oly egyértelmű keménységgel a Panek mellé fölsorakozó fiataloktól, többek közt Páskándi Gézától. „Súlyosan téved Szilágyi András. A kortársi emlékezet csalhat, apróka sértődések megnőhettek örök sebbé is valakivel szemben, de még ha nem is csal a kortárs emlékezés, s az illető valójában jellemtelen ember volt is -a mű beszél és csakis a mű. A kortársi emlékezet, már megbocsásson Szilágyi András, az irodalomtörténet értékserpenyőjében csak harmad-negyedrangú. Mert állítólag bizonyos Csizmadia Sándor szocialista érzelmű verseket írt, de a versek rosszak voltak s ezért nem érnek semmit, mert aki rosszul versel, aki tehetségtelen, mint költő, jó politikus még lehet belőle, de jó költő soha! És nincs az a világnézet, amely egy fűzfapoétából zsenit faraghatna. És tegyem hozzá: nincs az a kortársi emlékezőtehetség, amely a műből nem adódó következtetéseket elhitesse velem. így kéri ezt az irodalomtörténészi becsület és objektivitás, s így kéri a halott Dsida Jenő, aki már védekezni nem tud, bárha bogaras kisgyermekhez is hasonlították. ”

Dsida evvel az 1956-os vitával legnagyobb pőrét megnyerte. Rá egy évre, szintén az Utunkban, Földes László foglalja össze életművét. Egyetlen mondata szinte mindent (?) megvilágít: „Sok nemes erkölcsi tulajdonsága közül is kiemelkedik szolidaritása mindenkivel, aki szenved. ” Dsida költészetének, mely egyik értelmezője szerint „innen és túl (van) a formán ”, ez volna legnagyobb értéke? Az átvállat szenvedés, mely ugyan krisztusi tettnek látszik, de mindig mélyebb, vagyis közösségi cselekedet? Hogyan lett a tündéd játszóból tündéd szenvedő - ezt kívánom a gyermekkori versesfiizettől az érett versek felé haladva megmutatni.

A költő életrajzára nincs is nagyon szükség, de akinek kedve van, egy-egy versmotívumból, emlékező sorpárból összerakhatja a tucatnyi helyről ismert polgári otthon képét. A finom, halk és törékeny gyermeket éppúgy magával ragadta a vallásos nevelés és az írott betű áhítata, mint egy „tornyosfrizura", a telt kamra, a csontnyelű hajkefe vagy a később oly ragyogó önéletrajzi verset előhivó tükör. „A fáskamrában rejtezik el estig / s onnan bámulja, hogy az estifák / az eget lassan feketérefestik / sa csillagok, mint sárga kis gyufák/ lobbannakfel és szemüket meresztik. ” A Tükör előttben összes fényével föltárulkozik amaz „égi bolt”, mely leginkább az álmodozó kamaszt késztette csodálatra. Az életét csodagyerekként élő költőt, aki már akkor játszott a szavakkal és a formával. Hangulatai egy serdülő lélekvilágát tükrözik, minden megszólalása - később az olvasmányélmények is segítenek - tele sejtelemmel, megjátszott vagy vélt szomorúsággal. „Az én dalom az őszi lombok/Borús, sejtelmes suttogása, /Hulló levelekzizegése, /Hollószámyaknak csattogása. ”

Tizenhat évesen, az almanach-lírán csüngve úja mindezt. Számára a költészet naponta jelentkező versfeladat, s ő boldogan teszi próbára erejét. „Bánatos szíve”-tőle a kép - többnyire csak őszi dalt regél, kedvenc napszaka az alkonyat és az est, visszatérő motívuma a remény. Ha verset ír, megnevezhetetlen mámor keríti hatalmába, gyakran fohászkodik Istenhez; „ titkos borongó félhomály” (A titok) fogja körül. Aláz - így mondja - megdideregteti, de csöppet sem bánja e furcsa érzést. Tanítómesét ír, altatódalt költ - ez utóbbit találó közvetlenséggel és bizarrsággal: egy öregember halálára -, műfordításokkal próbálkozik. Minden érdekli, ami szomorú, ami bús, ami fáj; ha a túlérett gyermek olykor az örömre is szán egy halk futamot, szégyenlősen teszi, inkább - ismét egy verseim - Temetők vándoraként bolyong. A csöndes halottakkal úgy kíván megbékülni, hogy „kezet fog a Halállal. ”

Fiatalkori élményanyagának nagy részét, erre már Szemlér is figyelmeztetett, könyvekből merítette. Ha ideírjuk, hogy kiket olvasott és fordított, nagyjából szellemi tájékozódására is fény derül. Irigylendő a névsor: Ady, Arany, Benedek Elek, Catullus, Csokonai, Dante, Dickens, Dosztojevszkij, Eminescu, Goethe, Jókai, Kosztolányi, Kuncz Aladár, Ovidius, Petőfi, Poe, Shakespeare, Verne, Vörösmarty. Természetesen nem mindenkit követ egyforma figyelemmel - „Dsida az Ady képviselte tragikus költői magatartás mellett a saját könnyedebb kifejezésmódjának érvényéért száll síkra ” (Szemlér Ferenc) -, de mindenkitől elles valamit. A fiatal és tudatoso-30