Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Elek Tibor: Csengey Dénes: "...és mi most itt vagyunk"
a néhány oldal, amelyen c korszak, ellentmondásos, abszurd, de tragikusan valóságos világát mutatja be, művének egyik legsikerültebb, legszínesebb része. Csak egy félmondat innen, s ez egyben már a stílust is jellemzi: . .a valóság átvérzett az ideológia szorítókötésén.’’ Az 1956-0« tragikus ősznek (mely egyébként a nemzedék első és utolsó közvetlen történelmi élménye) ehhez hasonlóan tömör és találó, fájdalmasan szép megfogalmazását szépirodalmi művekben is ritkán olvashatjuk. A konszolidációt követő sokat ígérő változások, az általános optimizmus korszakában szinte csupán az új nemzedék az, amelyik nem lelkesedik. Sőt, önmagát a történelmi mozgáson kívül maradottnak érző, lázadó, új utakat kereső, korosztályi konfliktusokat észlelő nemzedékként jelentkezik. Csengey helyesen mutat rá, hogy a feszültségek okai valójában nem generációs 'eredetűek, íhanem az egymást követő történelmi korszakok igazán sohasem tisztázott, máig minden idegrendszert roncsoló ellentmondásai. ,,.. . a társadalom . . . nem állta ki a szembesítést az önmagáról alkotott s e generáció számára mindenek fölötti igazságként sugallt ideálképpel.” Mivel a különböző érdekek és törekvések a közélet terepén és a társadalmi tudatban még mindig nem jelenhettek meg, az élőző évtizedek teljes feltárása sem történt meg, politikai és történelmi tabuk tovább éltek, így helytálló történelemelemzés, s érvényes nemzettudat sem jöhetett létre. A nemzedék mindezek következményeként a korosztályi harc tévútjára jutott, és újra a tudathasadásos kettősség állapotába került. Bz a tévút azonban nem 'tudatosult tagjaiban, is így az önálló nemzedéki kultúra megteremtésére irányuló kísérletük csupán a „formák forradalmában", életérzéseik puszta felmutatásában, a külsőségek védelmében nyilvánult meg. Néhány év alatt nyilvánvalóvá vált hogy a korosztályi harc álküzdelem, szélmalomiharc. „Közben a nemzedék észrevétlenül szétszakadt, feldarabolódott ... A mozgalom nem volt sehol, nem létezett." A nemzedék önnön bukása előtt értetlenül állva „megkeseredetten, hiányérzetekkel, a megveretettség tudatával terhelve érte meg a hatvanas és hetvenes évtized fordulóját.” Mindez már a magyar beatikarszak, beatmozgalom történetéhez tartozik. Csengey vázlatosan bemutatja a „szentháromság” tagjainak általa tévútként értékelt próbálkozásait és e korszak két legjelentősebb szövegíróját. Megállapításai itt egy fontos kérdésiben igen vitathatók. A három együttes 'közül csupán az Omegáról alkot elfogadható képet, különösen zavaró az Illés-együttes jelentőségének, érdemeinek a mellőzése. Az Illés sokirányú tevékenységéből szinte osak a rockzenének a népzenével való felfrissítésére irányuló törekvését elemzi. Az utóbbi évek mesterséges és valószínűleg üzleti szempontok által vezérelt Illés^mítosz teremtése már visszatetszést kelt, de az sem helyes, ha elhallgatjuk, hogy az Illés a hatvanas évek második felében nemcsak a külsőségek védelmiét hirdette. Adamis Anna és Bródy János szigorú értékelése és megítélése viszont teljesen megérdemelt, Bródy utolsó impozáns vállalkozása, az István a király, sem több ellentmondásos, kompromisszumos és lassan az országos méretű manipuláció szolgálatába álló tevékenységének magas színvonalú megnyilvánulásánál. A hetvenes évék dalainak már Cseh Tamás és Bereményi Géza a gazdái, jelenti ki Csengey. Ettől kezdve használja föl egyértelműbben a „tükörmodellezés”, azaz a társadalmi környezet (s benne a nemzedék sorsa) és az ehhez viszonyuló Cseh-Bereményi dalvilág egymást megvilágító bemutatásának az előnyeit. Félmúltunk és jelenünk társadalmi folyamatainak a nemzedéki, az egyéni tudatban és elsősorban zenei termékeikben való visszatükröződésének elemzése közben eddig és a továbbiakban is biztos kézzel válogat. A még korántsem tisztázott közelmúlt és a jelenkori viszonyok belső és egymásra is ható összefüggéseinek a nemzedékekre és az egyénekre gyakorolt hatásának a megvilágítása éles logikáról, jó arányérzékről, a lényegi problémák felismerésének a képességéről tanúskodik. Közben szenvedélyes, de mégis tárgyilagos, szigorú és őszinte társadalomkritika, a közhasználatú frazeológia mellőzése, a dolgok saját nevükön nevezése, és emellett egyéni fogalmi ill. metaforikus nyelvhasználat jellemzi a mű íróját. Ö sem hívja azonban fel a figyelmet arra — mint a hasonló témáikról írók általában nem -, hogy a sokat emlegetett nemzedéki kérdés, ifjúsági probléma, fiatal értelmiség ügye stb. elsősorban a budapesti, ill. nagyvárosi ifjúságra és ennek szűkebb értelmiségi csoportjaira vonatkozik. Nem említi meg, tehát azonosítja ezökkel a vidéki (kisvárosi, községekbeli, falusi) fiatalok tömegeit, akik pedig ha találkoznak is ugyanazon problémákkal, másként, de mindenképpen megkésve élik át azokat. Gyakran egészen más, az önmegfogalmazást, önmegvalósítást, a társadalmi cselekvést megnehezítő problémáik, és mindennapi gondjaik vannak. Különleges érzékkel nyúl a Gseh-Bereményi-dalok szöveg- és hangulatvilágához is. Végigköveti ezeket sajátos, öntörvényű útjukon a bukott nemzedéki hős romantikus pózától a mai vagy talán az egész huszadik századi magyar társadalmat modelláló - Keleti pályaudvarig. Az összeállítások tartalmának, az egy állandó helyzetre való változó művészi reagálásnak a feltárása mély átéléssel, logikus gondolatvezetéssel, s nem utolsósorban már-már lírikusi megjelenítő készséggel történik. így, bár a dalok értelmezése a hallgatók élményeitől és személyiségétől függően változhat, mégis ezeket a fejezeteket érzem a tanulmány legszdárdabban álló, legkevésbé 73
