Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Elek Tibor: Csengey Dénes: "...és mi most itt vagyunk"
vitatható részének. Hasonlókat mondhatunk el a vibráló többértelműséggel rendelkező Cseh Tamás-i előadói stílus és az egyszemélyes műfaj természetének alapos elemzéséről is. Érthetetlen módon hiányzik azonban a dalok világának megközelítésekor egy olyan forrás (Bereményi prózaírói világa), amelyet a mélyebb kapcsolatok mellett e két világ olykor azonos szereplői (pl. Fáskerti elvtárs) is rokonitanak egymással. Célszerű lett volna azért is bevonni a vizsgálódások körébe, mert Cseh Tamás előadói stílusának többszöri részletes méltatása miatt túlzott arányeltolódás történt az alkotópár munkájának értékelésében Bereményi rovására. Csengey stílusát a fogalmak, jelenségek, folyamatok, megnevezésék és leírásakor ötletes, eredeti, meghökkentő, de találó, olykor kifejezetten szép metaforákkal, szimbólumokkal, megszemélyesítésekkel, hasonlatokkal, körülírásokkal történő lírizált és vizuálisam is felíoghatóvá, képszerűvé, sőt életszerűvé, emberszabásúvá tett megjelenítések jellemzik, amelyek némi színt, iróniát, játékosságot, humort (néha csak feketét) visznek az egyébként tárgyilagos és komoly megfogalmazásokba, és bár olvashatóbbá, élvezhetőbbé teszik az akár egész oldalakat betöltő, ül. oldalakon átlábaló 'mondatokat, nem tehermentesíthetik a néha azonos mondatrészek (főleg jelzők, határozók) halmozása és különböző gondolatok által túlterhelt barokkos mondatoirádákat és kolosszusokat, melyekre álljon itt például ez általam mesterkedett (mivel ha a könyvből idéznék egy hosszabbat, az írásom kb. negyedét lefoglalná), amely természetesen nem képes utánozni az eredetiek sokszínűségét és gazdagságát. A mű végére bebizonyosodik, hogy a nemzedéki történet tfknyomozása, a szigorú társadalomkritika, a Cseh—Bereményi-dalvilág virtuóz elemzése nem öncélú játék, hanem annak a végeredménynek a kimondásáért történik, amelyet a Frontátvonulás kapcsán foglal össze a szerző: „A pótlétezés idejének vége.” Vége a romantikus pózokban való tetszelgéseknek, a „nemzedéki önáltatásoknak ... a terméketlen iróniának és öniróniának ... az egész nemzedékesdinek ... a csodavárás alkohollánggal lobogó hitének.’’ Szeretnék egyetérteni Csengeyvel, valóban vége kell (kellene már!), hogy legyen mindezeknek, de a társadalmi környezet mozdulatlansága megnehezíti a változást. Az új nemzedék még mindig tudathasadásos világban nő fel, megzavart vagy megzavarodott értéktudatú, az önálló cselekvésiről le, ül. arra rá nem szdktatott. A tanácstalanul várakozó generációk láttán némi szkepszis van bennem. „A problémák konzerválódtak” - mondja Bereményi. Hiszen épp ez magyarázza az újabb generációk Cseh Tamás iránti figyelmét és szeretetét. Tisztában van ezzel 'maga a szerző is, jól ismeri a „Festett hetveneseket” és a szárnyúikat még inkább hónuk alá dugó, mint bontogató nyolcvanasokat. A változásra megérett viszonyok, a további önáltatás ellehetetlenülése miatt és a teljes emberszabású létezésbe vetett hite alapján mégis Cseh Tamással együtt, de nála próf etikusabb szenvedéllyel hirdeti a nosztalgiázás, a tehetetlenkedés, a pótlétezés végét, az 'érvényes, követhető cselekvési program nevében. Ez az állandó 'kérdés-felelet során kiküzdött, etikai alapozású, elszánt optimizmus a legnagyobb eredménye a műnek. Hiányai, Vitatható részletproblémái nem képesek beárnyékolni érdemeit. Felrázó, a társadalmi valósággal való szembenézésre kényszerítő, a látottakból az érvényes társadalmi valósággal való szembenézésre kényszerítő, a látottakból az érvényes társadalmi cselekvéshez erőt támasztó, két-három egymást követő nemzedéknek konkrét tanulsággal szolgáló könyv Csengeyé. Ahogy „hiánydalok!’ Cseh Tamás „helyzetjelentései”, úgy hi'ánykönyv ez a nemzedéki esszé. ELEK TIBOR 74
