Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 3. szám - Tandori Dezső: Újabb költészetünk kezdeményei és hagyományai Szép Ernőnél
dolog az élet. Nem nagy dolog annyiban, hogy soha senki szabályzatot nem adott róla, miiként kell embernek lennünk, akkor hát, ha legjobb erőnk és érzékelésünk, bensőnk valódi szava szerint megtettük, ami teendő volt, nem kell sokat várni, elvárni, nem kell bőséges válaszra számítani. Sztoicizmus? Másrészt oly léüvidám versközeg bukdos körötte! Netm tudnám semmiféle skatulyába szorítani ezt a valódi, izgalmas, roppant súlyokat virágámyakként, szenvedéseket gallyhajlongásokként kezelő költészetet. Az ifjúság elvesztését fájlaló, zokogva sirató „óda”: a várt elégiából fordul át ilyenné, az élet ezernyi részletének dicséretével. (Vallóban legalább ezer apró mozzanat tündököl, villog, sajog ebben a nagy versben - Itt volt benn a szívemben -, végső megfogalmazások, megjegyzésre méltó, megtanulható „igék”, az életfilozófia csökkent érvényű S2Ó, ha gazdagságát jellemezni akarnánk, a gondolatiság csak részletnyi elem, maga a megélt valóság tombol csodálatosan akár a rejtek terű világok jellemzésében, megjelenítésében, akár a tágasabbá, világszínpadnyivá tárt egészben, emlékként vagy tűnődésként, jajgatásként vagy ujjongásként.) A konstruktív törekvés, a mindenek ellenére jót kereső, erőt próbáló szellem leghívebb képei közé tartozik Szép Ernő életművének gazdag lírai vonulata. Ifjúságát keresve az élet mélyeit járja meg: „Megfúrtam én az őrülteket és a hályogos szeműeket, a púpos hátúnkat, a golyvás nyakúakat. / A gugásokat és a heptikásokat és a leégett sorsúakat, a búskomorakat, öngyilkosokat / Meg mind a kietlen kínlódókat és leültem az úti kőre s éreztem áradni fáradni meggyűlt szivemet.. Gazdagsága idézetekkel alig szemléltethető, két részt emelek ki még az ifjúságkereső versből: „Tudjátok hogy én felhőbe voltam fogózva, csak úgy bírtam itt ti köztetek megállni / Ügy mint a villamoson abba a szíjjba fogózva áll az alak. Lássátok eleresztettem magam...” A kép általakul, a hasonlatból szorongó valóság lett, a villamosjelenet hasonlatával, de most mintha filmen történne a vágás, az úsztatás, és a képzetttársítás révén azonnal kifútt színen állunk, elhagyottsággal: „És alélok. Végem van. A nedves virágok halva lefordulnak száraikon, / Kisértet szél jött, a hideglelős leveleket a kemény tiszta földön elsepri messzi.” Kassák fogalmaz ilyen élesen; nem tudom, ki fogalmaz oly pontosan, hogy a levelek nem száraikról fordunak le, hanem száraikon; Szép Ernő fogalmaz ilyen végletes pontossággal, élességgel, érez ekkora tágasságot a versben mint lehetőségformában. S meg is valósítja, amit ezért megvalósíthat. Él az alkalommal. Vannak rá eszközei, tartalmai van hozzá szervezési módja. Azt a nagy és csodáló ámulatot, amellyel a természetet tekinti mindenkor, élete megtartó elvévé képes alakítani, etikai szervességgel. Ahogy a fákat kérleli, hogy szóljanak „egyet” már, s ekképp esd: „Imádott magas fák ti ámúltak, ti égre figyelő hűek, ti soha sétára nem mentek, / Mondjátok meg nékem mihez tartsam magam. Súgjatok egy világos szépet nékem, / Ti biztosan tudtok valamit, én nem bírom magamat az élethez igazítani.” A magatartás, a viselkedés, a fohászkodó tárulkozás hitelét az olvasónak a nyelvi megvalósulás itt is a már vázolt módon adja meg. Alapfogalmakkal dolgozik Szép Emő, az élet nagy emberi, társas, lelki, társadalmi, sorsszerű, természeti fogalmaival, s ki tudja, mifélékkel meg - ám sehol se hagyatkozik ezeknek a fogalmaknak a már meglévő, állítólag tudott tartalmaira, sugárzására. Részletig megvalósítja a vers „alakját”, még ha olyan egyszerűnek látszó felsorolás is az eszköztár, mint a Bocsássatok meg című versében: kiürült szemeket, legördült melleket, elsápadt hajakat, elhervadt fogakat, legázolt arcokat, pállott gomblyukakat, góliát cipőket, megkötött kecskéket, koplaló cinkéket, széttört játékokat, megvakult tükröket kérlel, ® kit-mit még, bocsásson meg néki, s ugyan miért? Mert mégsem annyira nyomorult, mint ők. Igaz, hogy lesz majd, lőhet még, de ebben a pillanatban a dosztojevszkiji alázatot érzi előttük. A Szép Benő-féle alázatot; melynek a pontos, egyszeri, megmarkoló fogalmazási mód, a megrendülés hiteles kifejezése is köteles eszközévé vált e tulajdonképpen rövid költészeti pálya két-három évtizedében. 4i
