Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 2. szám - Drescher J. Attila: Zrínyivel Itáliában - Király Erzsébet és Kovács Sándor Iván tanulmánykötetéről
részletként Zrínyi fiatalköri szerelmi vetélytársának, Nádasdy Ferencnek római útját is felidézzék. A hét főtemplom megtekintése kötelező alapélmény mindkettejüknek. A „sete chiese” meglátogatása természetesen szakrális jellegű volt, s a legkülönfélébb relikviák előtti tisztelgéssel járt. A fiatal Zrínyi (tizenhat éves ekkor!) város- és templom járása kapósán jegyzik meg a szerzők, hogy bizonnyal illő alázattal járta végig a szent helyeket, s ezt még akkor is feltételezhetjük róla, ha tudjuk, hogy „érett fővel mélyen megvetette a bigott templombújást” - s most Zrínyit idézve — „az untalan való szentégyházakrul-szent egy házakra . . . járást”, ami bizony nem illik „nagy állapotú uraknak”. A mitológiai csodamadár, a főnix és az imádkozó hőshöz háromszor idhajió feszület több tanulmánynak is tárgya, s ezekben Kovács Sándor István következetesen végigviszi a metaforák elemzését, azt sem hallgatván el, hogy tudós kollégáktól kapott felvilágosítások, tanácsok, ötletek is igazították felfogását a végső eredeztetésig. A szerzőpár a Szigeti veszedelem vonatkozó részleteit is bele-beleszövi a fejtegetésekbe, így válik - a szembesítés során - hitelessé valamennyi adat. A műm ollók leteken is ráakadunk kuriózumokra: Raffaello Morghen képén pl. együtt szerepel a nagy négyes, Tasso, Dante, Ariosto és Petrarca, mintha csak Zrínyi múzsáit akarná tablóra idézni. Kár, hogy a kép 1826-os keltezésű . . . E helyen említjük, hogy amiről írnak a tanulmányszerzőik, azt rendesen képanyaggal is illusztrálják, így a meggyőzés is kettős célzatú: önmaguk hitelesítése és az olvasó informálása; a keresztosoda számos piktor képén megörökíttetett, s a kötet ezen eltérő, de a lényeget tekintve azonos megoldásokat is hozza, századokat összekötve. S ha már a párhuzamoknál tartunk: a Róma-élmények kapcsán emlegetett Ady-szintézis ezen túlmenően is kínálja a párhuzamot Zrínyi akkori olasz élményei, meg a Holnap titoknokának modern, párizsi élményei között. Mutatis mutandis mindkettejükre áll Klaniczay megállapítása a Zrínyi-monográfiából: „A konkrét élményeken túl az itáliai utazásnak köszönhető, hogy a fiatal Zrínyi az életet nemcsak az elmaradott, provinciálissá süllyedt Magyarország . . . keretei között szemlélhette, hanem hozzászokhatott az antik világ, a reneszánsz és az olasz barokk roppant méreteihez” Párizs jutott eszünkbe, Ady Bakonya. Már Aranynak is feltűnt, hogy Zrínyi - a kor művészi erkölcsének megfelelően - mennyire tiszteli avagy nem tiszteli Tassét, „minden tartózkodás nélkül átveszi” a tetsző gondolatot. Nem mai fővel és nem mai szerzői jogban gondolkodva azt mondhatni: jó ízlése volt, tudta, hova kell nyúlnia minőségi mintáért, ismerte a jó forrást, s jól értvén a nyelvet, hűen fordította is - s ezek bizony erények! A plágium vádja modern ártalom. Miként ízlésre vall az is, ahogy könyvtárát összeválogatta - lehetőleg díszes, illusztrált kiadásokból s a fontosakból. Az már ismét a tanulmányírók módszerét jellemzi, hogy irodalmi bizonyító eljárásukhoz koronatanúnak a művészettörténeti vizsgálódást is segítségül hívják. Nem hisszük, hogy közismert lenne a következő tény: „a második világháború legnagyobb irodalomtörténeti vesztesége Arany János családi hagyatékának pusztulása” (Sáfrán Györgyitől, az Arany-levelek kritikai kiadásának sajtó alá rendezőjétől idézik a szerzők). A szomorú eset Budán történt, 1945 utolsó januári napjaiban. A vesztcsógtudatot csak erősíti, hogy a felbecsülhetetlen értékű kéziratgyűjtemény mellett Arany könyvtára, szobrai és képei is odavesztek. Mindez a Zrínyi használta Tasso-kőtet kutatása során vetődik fel. Kovács Sándor Iván a tőle megszokott alapos motívumvizsgálatot minden lehetséges helyen elvégzi, illetve továbbélésüket mutatja be a modern magyar irodalomban, s bő teret szentel Arany szövegvizsgálati munkamódszerének is. Klasszikus dilemmát taglal, mikor a szemérmes Arany és az egészséges szabadszájúságot ambiciózusan visszaadó műfordító Arany ellentétéről iszol, okait, vélhető magyarázatát ismertetve. Kifejti, hogy Zrínyinek valójában nincs egyértelmű irodalmi modellje, de a kortárs európai literatúra egyik jól behatárolható áramával „szinkronban és rokonságban van”. Kardinális kérdést feszeget az Rtikai elkötelezettség és vallásos hit Tasso és Zrínyi eposzában c. tanulmány. Zrínyi felfogásában ötvöződik a keresztény hit bizonyos etikai karakterrel,, magatartással, cselekvésmóddal. így jelenthet egyet az igaz hit a történelmileg igazságos üggyel. Míg azonban Tassónál „a vallás jegyében megvalósítandó egység akadálya az individualizmus” (összefügg nyilvánvalóan az emberközpontú reneszánsz felfogással), addig Zrínyinél az egységet a magyarság önmagát megosztó-önpusztító viszálykodása, „az egyéni és csoportönzés” veszélyezteti, sőt ki is zárja. A vallásos, isteni beavatkozás avatja majd valósággá a történelmi törvényszerűséget. A meghajló és beszélő feszület jelenetének elemzése (Obsidio Sigetiana, II.), valamint a Zrínyi hajnal-allegóriájának kialakulásáról szóló rósz és a Megszabadított Jeruzsálem nászjelenetével párhuzamba állított eposzi jelenet mutatja be igazán a motívum-, jelző-, fogalomkutató irodalomtörténészt. Itt is párhuzamosan futtat képzőművészeti és irodalmi igazolást, miiként az eposzok öszszefüggő jelenetsorát is, eközben látványosan igazolja, hogy az olykor darabosnak tartott Zrínyi tiszta lírát tudott lehelni az eposzba is. Az érzékiség megjelenítése sosem állt távol a barokk szerzőktől. A hevülitebb jelenetekért már Tasso megkapta Aranytól a „kéjsóvár” jelzőt. Zrínyi többféle hangnemben szól a szerelemről, „csenclessen” meg élvetegebben. Még pontosabban: férfias nyíltsággal és természetességgel. A köteteimet adó „Adriai tengernek fönnforgó habjai’’ sor az utolsó tanulmányban található, Zrínyi tűzhányó-képeinek tárgyalásaikor. A kő-kőszikla-tűzhányó metafora elemzése igen aprólékos 5 65
