Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 1. szám - Fried István: Babits Mihály - összehasonlító szempontból
mályából, és élő jelképpé válik. A „Moderna” fokozatosan kiteljesedő diadalában fontos szerephez jut az antikvitás-élmény. Itt kapcsolódunk vissza Szilárd Léna gondolatmenetébe, tanulmányából idézve: „...a görög mitológia a költői képek és jelmezek arzenáljából az alapvető emberi viszonyok sémáinak komplexumává, az általános, mélyen ható léttörvények paradigmájává vált. Az általános jelenségeket hordozó modellek elsődleges s egyszersmind magasan strukturált készletének ebben a minőségében a görög mitológia anyaga közvetítő szerepet játszhatott a nemzeti folklorisztikus gondolkodás, illetve a modern reflektáló tudat között.” Idézetünk nemcsak a Laodameiát és kelet-európai „rokonait” segít értelmezni, hanem más típusú Babits-művek komparatisztikai szempontú elemzése előtt is kaput tár. Mert Babitsnál valóban érezhető - bizonyos művekben - a nemzeti ifolklorisztiikus gondolkodás jelenléte, és természetes velejárója a babitsi lírának a „modern reflektáló tudat”. Ugyanakkor tisztában kell ltennünk, hogy a népi-nemzetinek nevezett, epigonizmusba süllyedt irányzat Magyarországon, de másutt is, a szlovák, a horvát, a román, a szlovén stb. irodalmakban mintegy gyanússá tette az egykor oly jelentős értékeket kifejező népiességet, a folklór feltárására való igyekezetlet, illetve folklorisztikus elemek, alakok, formák irodalomba emelését. Kettős irányú fordulatra lehetünk figyelmesek. A folklorisztikai érdeklődésből, népi elemek irodalomba emeléséből folklorisztikai jellegű kutatás lesz, a XX. század hozza meg itt is az áttörést, Bartók Béla és Kodály Zoltán, a cseh Janácek tevékenysége mélyen gyökerezik a magyar, illetve a „morva”, a szláv hagyományban, a folklórban. Másfelől viszont a mese stilizálódása következik be az irodalmi alkotások, a különféle műfajok kereteiben. Ez utóbbi egyébként bizonyos szimbolisták, pl. a belga M. Maeterlinck törekvéseire jellemző. Valódi mesei (nem feltétlenül nemzeti folklorisztikus, de feltétlenül folklorisztikus) mozzanatok, elemek keverednek a német romantika (pl. Novalis) módszerbeli örökségével; a mesei szüzsé költői stilizálása mintegy általánossá, szinte jellegzetessé válik. Az írók a meséhez fordulnak, mert ebben is az emberi léttörvények paradigmáját vélik fölfedezni, archetípusokat egyben, amelyek (akik) általában példázzák az (emberi (költői) sorsot. David Nicholson a maeterlincki „tündér-tragédia” hatását nyomozza F. Szologub életművében (Comparative Literature Studies 1982. 351-364. lap), s megállapítja, hogy Maeterlinck Princesse Maleine (M. hercegnő) c. színművét bizonyosan ismerte F. Szologub, s ez az ismeret hozzájárult a Pobeda szmrti (A halál győzelme) c. színmű keletkezéséhez. Nagy Károly anyjának, a Villon által is rímbe szedett „Nagylábú Berta’-nak legendája a színművek alapja, egyben egy Grimm-mese is, a „helyettesített ara”típusú, bizonyíthatóan és sok helyütt előforduló népmese. Nicholson részletesen ír a mesei stilizációk különbségeiről, Maeterlinck és Szologub mesefelfogásáról, illetve ezek színművariánsáról. A kulcsot - Nicholson szerint - Szologub egy 1911-es nyilatkozatában kell látnunk, amely szerint: a művészetnek kell újjáteremtenie a világot, testben és lélekben. Először is - hogy új világot hozzunk létre a művészet látomásával - dacolnunk kell a realitással, az élettel. Szologub tagadása, imaginárius világot idézése éppen a stilizált mesén keresztül valósulhat meg. Ezúttal nem tematikai, hanem módszerbeli hasonlóságra figyelmeztetünk, amely ezt a típusú tündértragédiát Babitsnak A második ének c. mesejátékához 14
