Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 1. szám - Fried István: Babits Mihály - összehasonlító szempontból

fűzi. Másutt elemeztük néhány világirodalmi és magyar irodalmi áthallását (Dunatáj 1982. 4. sz.), műfaji jellegzetességeit. Itt stilizált mese-voltára utalunk. Berzf. Nagy János: Magyar népmesetípusok c. katalógusában az 571. számon leljük meg a „Szomorú királykisasszony” c. mesék változatait. A Garay János megénekelte „balatoni kecskekörmök”-törtónet mellett ;ez a fajta népmese adja meg a történet alapját, kiindulópontját, ad meg továbbá kész karaktereket, archetípusokat, ti. az elvágyódó, tehetséges, dalos pásztort és a szomorú királykisaszszonyt. Ezek az „archetípusok” magukkal hozzák az alaphelyzeteket, melyek mesékből, mondákból és nem utolsósorban a romantikus irodalomból ismerősként köszönnek vissza. Pozitivista tárgytörténésznek hálás feladat volna összegyűjteni mindazokat a világirodalmi toposzokat, melyeknek valamilyen „lecsapódását” föllelhetjük Babits mesejátékában. A lényeges azonban a meseszituáció kibontása, az alapvető léthelyzetnek fokozatosan a költészet szférájába emelése, és ezáltal a mese stilizálása. Nem olyan módon, mint Maeterlincktől egyáltalában nem függetlenül Balázs Béla tette, aki lényegesen alacsonyabb szinten formálta szimbolikussá, s tette elvonttá és némileg mesterkéltté a mesei szüzsét és a mesealakokat. Szologubot is, Babitsot is (persze, mindkettőt másképpen) a költészet-központúság következetes érvényesítése jellemezte, Szologub a helyenként fárasztó maeterlincki homályosságot költői filozófiával, a mondai-mesei szüzsé átértclmezé’ével (a „helyettesítő ara” szemszöge dominál) oszlatja el, és a színművel példát ad az emberi alaphelyzetekben szimbólumot láttató költői magatartásra. Babits hasonlóképpen él a mese stilizálásának eszközével, az ő színművében a mesei alaphelyzet szintén alkalmassá lesz arra, hogy immár nem pusztán emberi, hanem költői magatartásformát jelképezzen, anélkül, hogy költői jelképrendszer épülne a meséből.

A mesének többrétű a szerepe, több vonatkozásban is megnő a jelentősége a XX. század elején. A mesén keresztül találnak vissza a költők, írók a német korai romantika felfogásához, Novalishoz (az élet: álom), Fr. Schlpgelhez, a progressive Universalpoesie immár nem kizárólag „romantikusan” értett eszméjéhez; s a német romantikát lényegileg megalapozó bölcselőhöz, Fichtéhez, akinek az Énre és Nem-Énre vonatkozó fejtegetései az E. T. A. Hoffmann novelláiban, regényeiben központi szerephez jutó Doppelgánger(hasonmás)-motívumban kapták meg irodalmi formájukat. Hogy aztán messzeható érvénnyel Dosztojevszkij „Dvojnik”-ja (1846, Gol)adkin úr hasonmása) előlegezze ne csupán az orosz irodalom számára a széthasadt egyéniség patológiába, őrületbe torkolló történetét, az egyéniségvesztés egyre több oldalról megvilágított változatait. S éppen a Doppelgánger-Dvojnik „toposz” világirodalmi változatossága teszi lehetővé a komparatisztikának a jórészt <egy időben született, de más-más nemzeti hagyományba illeszkedő művek szembesítését. A XX. század elején tanúi vagyunk annak, hogyan fordul el a regényírás a zolai tézisregényektől, a kísérleti regényről írott esszé tételeitől, illetve annak hol következetesen, hol kevésbé következetesen végigvitt gyakorlatától. Az emberben lakó „bestia” (La béte humaine, magyarul: Az állat az emberben) determinizmusa, fiziológiai meghatározottsága helyett a Dosztojevszkij-Hoffmann-, illetve más örökséget visznek tovább az írók. Az orosz kisváros és csinovnyikjainak világa elevenedik meg F. Szologub „Melkij besz” (A kis démon) c. művében, Babits a szintén német romantikus W. Hauff-15