Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 2. szám - Téglás János: Adalékok egy barátság történetéhez - Babits és Dienesék levelezése
Paris igii. )ül. 15. 8, rue de la Barouillere Kedves Mihály, tudod azt te is, mint mindenki, aki nemcsak éli az életét, hanem olykor rá is eszmél, hogy hogyan éli, - hogy vannak elhatározások, amik nem reflexiókból születnek, hanem mindenféle meggondolásoktól függetlenül úgy nőnek ki belőlünk és visznek előre egy-egy hosszú begubózás után; mint a lepke szárnya. Ezeket nem lehet megállítani, mi magunk vagyunk ezek az akarások és ha fárasztók is, ha előre félelmesek is, sohasem térünk ki előlük. Kevés van ilyen mindenikünk életében, némelyeknél csak egy, a legtöbbnél egy sem adódik és akik sohasem határoztak így, egész lelkűkkel, egész külső és belső mivoltukkal, - azok csak vegetálnak, azok sohasem éltek. Csak mióta először vetettük bele magunkat abba a nagy megújulásba, amivel egész valóságunkat minden réginél gazdagabbá, erősebbé, merészebbé teszi egy egész jövendőnket átható elhatározás, csak azóta tudhatjuk, hogy élünk. Hogy megkopnak a régi színek, elformátlanodmk a régi körvonalak mikor egyszer megtanuljuk igazán, tevékenyen, végre összeszedett erőnk első nyugodt gesztusával, hogy mindenestül a kezünkben tartjuk az életünket és azt tesszük belé, amit akarunk. Hidd el, az akarás csak addig fájdalmas míg el nem kezdtük: ha egyszer benne vagyunk, bátor - ság, gyönyörűség. Ha tudnád, milyen tanácstalan, ezerfelé kereső, sehol kielégítést nem találó teremtés voltam én, mielőtt megéreztem volna az első nagy igazságot; az első teljes igazságot, ami nem forma vagy megértés-mód, hanem élet és tartalom. Es még azután is, mikor már ismertem, évek kellettek, szomorú és kielégítést nem adó munkában eltöltött évek kellettek, hogy eljöjjön az a különös, csodálatos újjászületés, amivel a gondolkodásnak első igazán szabad mozdulata jár s ámivel egyszerre születik bennünk egy ismeretlen erő, talán akarat, amiről alig tudjuk, hogy micsoda, csak azt érezzük, hogy összetart és hogy nem lehet belőle veszíteni. Csak nőni tud, fogyni soha. Hogy honnan jön, nem tudjuk. De olyan, mintha annak a régi fájdalmas, égető nyugtalanságnak volna a folytatása, ami sohasem engedte abbahagynunk a munkát bármily kevés lett légyen is belőle a kielégítés. De azóta hit lett az aggodalomból és a nyugtalanság tele van eljövendő szépségek városával. Nem vagyunk, nem is leszünk elégedettek soha, de valamit nyerhetünk, azt a hitet, hogy lehet előre menni határtalanul, és ez talán minden. Lehet bízni abban, hogy meglátunk valamit, amit még nem láttak, hogy találunk vagy teremtünk egy hajszálnyi igazságot, - akikben meggyökerezett, mindennél erősebb ez a szenvedély. Furcsa, hipnotizáló vágya az emberiségnek, igazat keresni, - néha szeretünk felülről lenézni rá, mosolyogva, hitetlenül. De mikor ezt tesszük, nem vagyunk magasan; legnagyobbak, legteljesebbek és legemberibbek akkor vagyunk, mikor egészen önmagunk vagyunk. Nem szabadjára eresztett, laza, elernyedt magunk, hanem összefogott, összetartott, öntudatos magunk. Mihelyt emberi voltunk fölé akarunk helyezkedni, a semmiségben veszünk el, senkikké válunk s elveszítjük azt, ami a legszebb dolog a világon, a legszínesebb, leggazdagabb erőt, a perszonalitást. Lehet, hogy ez az egyetlen erő a világon; nem tudom, nem tudjuk, nehéz kikérdezni a valóságot, és mert nehéz, azért kérdezzük rosszul és akkor cirkulusokkal válaszol; azaz hisszük hogy válaszolt, pedig csak a rosszul feltett kérdésünk visszhangját veri vissza. Ezek a cirkulusok joggal fenyegették a gondolkodást, az egész filozófiát és a gondolkodók tragikus tanácstalansága nem volt ok nélküli. Ezek a szomorú körbenf or gások elkerülhetetlenek maradnak mindazok számára, akik nem a valóságot, hanem a saját logikájukat vallatták problémáikkal. De lehet gondolkozni, 50
