Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 2. szám - Szijártó István: "Nemet mondani a pusztulásnak" - Papp Árpádról

egyszer a költészetről). Versei 1970-től jelennek meg olasz, ciprusi és görögországi folyóiratokban, antológiákban. Szicíliában 1976-ban felolvasóesteken szerepelt Rolando Certa, Ignazio Navarra, Nat Scamacca és az Antigruppo más alkotói társaságában. A római íróknak Gaetani Salveti elnök mutatta be. Vincenzo Mascaro fordításában az Impegno ’yo c. folyóirat közölte teljes terjedelmében a Metszéspontokat és Jannisz Ritszosz elemzését: „...verseit nagyon megszerettem... Ügy vélem van bennük valami rokoni... Különös benyomást tett rám a Metszéspontok c. költemény. Ebben úgy vélem, kifejezte - és a legjobb módon - legmélyebb önmagát, ellentéteiben és egységében. Visszafogott pátosz, elevenség, vallomásos tónus, vakmerő őszinteség és kifejezésben gazdagság, nem filológiai és parttalan, hanem a verssel összhangban levő... Ez pedig nagy erény.”

Paolo Santarcangeli a magyar irodalom régi nagy barátja és jó ismerője írta a Metszéspontokról: „Fontos vers. Komor és barátságos, egyidöben kétségbeesett és hívő, társkereső és elutasító azzal a gyönyörűséggel és szörnyűséggel szemben, amit úgy hívunk: világ...” Miha Kvlividze grúz költő, a Bánk bán fordítója: „hogy Ön mester, hogy önnek csodálatos szeme van, arról meggyőzhetnek az ilyen gyémántok, mint »jövőbe röpítő gyerek-pelenkaszárnyak«, »Krisztusok, égaljra szögezett denevérek«, »keresztaláírásaid analfabéta halál«, mindez csodálatosan pontos és korszerű...” A Metszéspontokat H. Aufrer belga költő fordította franciára, Jannisz Ritszosz újgörögre.

Papp Árpád, akinek a költészete, szintén saját vallomása szerint: „neo-kubizmus - kockakővel” szigorú és illúziótlan a vereségtudatban: „... Pedig nagyszerű fiúk voltak a társak / meztelen talppal járták az égalj eleven parazsát / rozsdás szögekkel kivert tábláit a learatott mezőnek / a szél durva vászonkendőjébe törölték izzadt arcukat / derék fiúk

felemelték kezük és út hasadt a rozs zöld tengerében Zizegő kalász-sivatagba száműzött nép hamvas fekete-manna az útmenti szederfák terűjén talán az utolsók

micsoda bújócskajátékok voltak azok kert végi bunkerekben

a halállal / hajtottuk országos vásárokon a ringlist: maga a csupa csillag, holdasnapos égbolt /

szédülésig, egy-egy ingyen menetért micsoda elő szőr-érzett kínja a zsákbafut ásnak a dombot gyűrtük párnául a lányok feje alá

üde volt a lehelletünk, nem rohadtak szánkban kimondatlan szavak”

(Aszinkron)

Lírai anyagát abból a világból meríti, melyet jól ismer, amelytől igazában sohasem szakadt el - számára nem a szarvassá-válás érzete okoz gyötrelmet - ahova „mindig visszatalálunk, hiába szedték föl elhidlajtott lábnyomaink!’. Apja vállán a kaszával, félszárnyú angyal a ház előtt álló anyja: eleven, várásba-feketült kapubálvány, a csorda furcsa virágokat lépdel a porba, nénje úgy őszült meg, hogy - paraszt- Pénélopeként, férjét egyre várva a frontról - fekete hajszálait szőtte a gyolcsba; a kút gyermekkora óriási távcsöve... szuggesztív képsorok érzékeltetik a lukácsi „meghatározatlan tárgyiasság” világát:

37