Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 2. szám - Szijártó István: "Nemet mondani a pusztulásnak" - Papp Árpádról

. . csutahegedű szól valami együgyü gyönyörű dallam a tűzhely áttüzesült lapján papírkígyó forog krumpliba szúrt pálca körül fejem apám nagy mellkasán, madár dalol, verdes a csontkalitban forog, pörög, lassan beleszédülök ... elalszom mosolyogsz? megcsinálom őket a fiaimnak ..

( Metszéspontok)

A tudatunkat telibe találó üzenetek legnagyobb értékeként a költői hitelességet hangsúlyozzuk, hiszen Papp Árpád tudja, nem elég elmondani, miként vetett apja versében; a gabonavető mozdulattal végül csillagokkal hinti be az ég közös mezőit; amikor szánt, az eke nyomában kifordul a földből egy ősi pogány aranytál, a Nap; amikor kazlat rak, a csillagokba emeli önmagát... Ahogy a Nat Scamacca - szicíliaiamerikai költő - megfigyelte: „költészete azon a paraszti jellegen alapul, mely a magyar rög kifordításával hozza irgalmatlanul felszínre a lényeget, mutatja be az embert és azokat, akik szenvedést okoztak a magyar népnek.”

Költői mozdulatai túlmutatnak önmagukon. Sors és idő van bennük: nem a mítoszt kell újra elmodani, hanem a mítoszteremtés ősi mozdulatát kell elsajátítani.- S mi marad nekünk? Talán e mégoly vázlatos bemutatásból is:

„ ... a mozdulat, hogy ki kell nyújtani a kezünket, a

kockázat minden szépségével, rettenetével az ismeretlen sötét mélyére nyúlni, újra meg újra, ahogy gyerekkorunkban a fák odújába - meglehet, kígyófészek, de találhatsz benne egy másik kezet is, reszkető, magányos madárfiókát - ..

(Tranzit)

38