Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 2. szám - Zentai László: Szerénység, egyetemes emberszeretet - Jánosy István költői és műfordítói világa

keserű iróniája hatja át, de különösen megrendítő a zárókép: „A lánya a csomag. Most perdül épp, s a luk / mélyébe puffan. Ó göröngyök! Általuk / sötét ütéshelyek zúzódnak még a lányra. / Az tűri, hisz csak egy csomag szemét..Első kötetének végén a leitámadó élet, a mindig újrakezdés emberi képessége és a bizakodás hiterejie felülkerekedik a rosszra örök érzékenységgel reagáló elmén, mintegy ellenpontozva a fenti költemény komor hangvételét. „Hány ember küzd a mélyben, / magasban névtelen. / Ha kell, halálveszélyben, / hogy újra szép legyen” - írja a Háztetők című versében. Jánosy tudja, hogy az emberiség saját boldogulásáért meg kell hogy szenvedjen, és ez az egyénenként vállalt áldozathozatal viheti, sodorhatja előbbre fejlődésünket. Ennek az értelmes és hasznos áldozatvállalásnak szép példáival találkoztunk már drámafordításaiban is, de hogy mennyire mély emberi-költői gyökerekkel kötődik olvasmányélményjeihez, magyarításaihoz, azt jól bizonyítja, hogy történelmi múltunk neves személyiségeit is képes ugyanilyen nemes szeretettel megszólaltatni.

Műveltségélményének, személyes vonzalmának és kutatásainak mesteri versfüzére a Rákóczi ifjúsága című elbeszélő költeménye (1958), amely a teljesség igényével mutatja be a XVII-XVIII. század fordulójának legkiemelkedőbb magyar „Prometheusát”. A fejedelem alakjának megformálásában kettős cél vezette Jánosy tollát: egyrészt felmutatta Rákóczi tudatosan vállalt, szuverenitásában is felelősséggel tartozó alapelvét - a népfelség gondolatát -, másrészt viszont olyan objektív forrásokhoz ragaszkodott, amelyek segítségével a valóságos embert sikerült ábrázolnia. Elfogódott Rákóczi-szecetete nem választotta ketté benne a költészet szabadságát és a tényként elfogadott életrajzi adatokat. Lírai portrét formált történelmünk egyik legvonzóbb alakjáról, hitelesítve egyben egy bonyolult, válságaira és útkereséseire érzékenyen reagáló lélek fejlődését. Rákóczi Ferenc szavaiban nem nehéz fölfedeznünk Jánosy emberiköltői feladat- és szerepvállalását:

„Mindegy, hogy győzni vagy meghalni megyek.

Nem csak úgy segítjük a kódis ebeket hogy győzelemre visszük - ha lehet, de úgy is: ha győzni nincs mód, meghalunk, s evvel bennük reményt csiholunk: emlékünk századokig szívükbe vésve vezérli őket új csodatevésre.'’

Fölfedezésünk igazolására, a már-már Rákóczi-kultusszá nemesedett „lélekbogozás” költői azonosulására írjuk le az 1967-bpn íródott másik költemény két sorát: „Te kaptad lelkem minden kék borúját. J Néped sorsát csontomban éltem át”.

Jánosy szorosan kötődik élményanyagához, harmóniát teremtve a kínzó emlékezések végtelenje és azok jól ellenpontozható magyarázata között. Plasztikus megjelenítés sugárzik a szerencsétlen sorsú és boldogtalan életű művészelődök felidézésében. Ezekben a költeményekben a megismert lélek és a teljes azonosulás mélyrétegeibe hatol, bizonyítva azt a rilkei alapgondolatot, amely szerint „kaptam valamit”sőt a megszületett vers nyomán „megváltozott az életem”. Lírikus átélés, tudatosan vállalt zeneiség a forma megválasztásában és a szenvedés-motívum áll kiteljesedő gondolatiságának középpontjában. Még költői áttételei is természetesek és szintje egész költészetére értelmezhetők. Jánosy István juhász Gyulához című versében a költőelőd Önarcképének „ikertestvérét” véljük fölfedezni, hiszen sorait olvasva, dermesztő hatással elevenednek fel emlékezetünkben Juhász 1933-ban íródott költeményének zárósorai: „... Egyelőre [/ elszenvedem az életet. Csak azt mind / Sajnálom, amit megfesthettem volna: / A képeket. Egy egész végtelent!” A költőutód tanítványi alázatában így jeleníti meg az átvállalt szenvedés nagyságát:

32