Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 2. szám - Zentai László: Szerénység, egyetemes emberszeretet - Jánosy István költői és műfordítói világa
„Gyermek-áhítattal nézem bomlott, lidérc-szikrás szemed, mintha lelkem végső titka volna benn, az el nem ért Végtelen.” Napjainkban hitelét vesztett költői műforma a helyzetdal, pedig Jánosy hermetikusan zártnak vélt élményvilága éppen ezeken a helyzetdalokon keresztül vallatja választott mestereit, kibontva és „közüggyé” téve saját átélő-beleérző és megismerő képességét. Az elesettségben is szikáran virraszt Csokonai kékes-sárga arca, Gulácsy Lajos őrületében megcsitulnak az ellentétek, Arany János a minden lelket tépő látnoki sikolyt emeli önnön lelkiismeretünk döbbent némaságához és Jack Kerouac emlékéből kirajzolódik, hogy varázsa valamennyiünkké lehet, mert vel/e: emlékeink kaleidoszkópja alakul. Legrejtettebb utalásai és az ezekből fakadó megfejtett titkok öröme, mindnyájunkban fölzengeti a romantikus schumanni muzsika „álom-áradatát” és költői képzeletének szabad szárnyalásával együtt lelkesedünk vagy búsongunk, mert úgy érezzük, hogy a partitúra egyes szólamainak mi is részesei lehjetünk. „Leikébe fagytak kék, holdbéli tájak, / üvegszilánk hegyek...” - írja Schumann szonettciklusában, s mintha itt is éreznénk azt a keserű önvádat, amellyel már a Juhász Gyulához írott költeményében találkozhattunk, hiszen szinte önkínzó gyötrelemmel tekint saját emberi sorsára, amiért az különb, mint a költőelődé. Lelkiismeret-furdalásos, pironkodó szavaival: „kuckómban napsugár asszony ül” és „jóbarátok gyöngyháza” - napjainkban mennyire ritka jelenség - „vesz körül”. A szenvedésben példaképpé nemesedő elődök heroizmusa magasztosul ezekben a lírai gyöngyszemekben. Morális számvetését egyúttal összeköti a lét-küzdelem gigantikusságával. A velük való azonosulásban az örök megbocsátás hitereje munkál. „A megtévedteket is köpenyem alá veszem” - mondatja ki Madonnával a Csontváry-versben, már-már az indiai mítoszgyűjteményből nifegismert női ideáltípus, Szítá bölcsességével. A XX. századi emberiség jövőjének lét-dimenzióit kutató keresztény és hindu apostolokat - Martin Luther Kinget és Gandhit - választja példaképül, bízva abban, hogy bármennyire is Még mindig tigrisfogak Dzsungele a világ, az emberiség képes lesz megszabadulni ölesre szomjazó „Mennonaitól”, s ennek egyetlen végigjárható, következetesen végigküzdhető útját éppen a Karamazovok című versében fogalmazza meg, hiszen emberi fajunk fennmaradásának egyik legfontosabb és legalapvetőbb feltétele: „Az ösztönt fegyelmező gyémántkemény szeretet”. Post equitem sédét atra cura! - kiálthatunk föl a költővel, hiszen ebben az eldologiasodott, tömegpusztulásunkat előkészítő, szkizofréniára hajlamos világban, humanista munkálkodásunk lehetőségei egyre korlátozottabbak és egyre kilátástalanabbnak tűnik, hogy a mögöttünk ülő, bennünket gyötrő gond, a tiszta egyetemes emberszeretet, valaha is utolérhesse pusztulásba rohanásunkat. A Gandhi kantáta kapcsán ötlik fel bennünk a gondolat, hogy a szenvedés-áldozat hányféle morális zsarolását kell latba vetnünk azért, hogy Jánosyval együtt vallhassuk: „Az áldozat követeli ezt a hisztériát, a bestiát őzzé bűvölő mágiát!” Jánosy István költői és műfordítói világába indultunk fölfedező útra, és mesterien alakított poétikai gyakorlatára, humanista elkötelezettséggel vállalt művészi szándékaira kerestünk magyarázatot abban a hitben és meggyőződésben, hogy sikerült fölmutatnunk egy gondolatsodrásaiban fegyelmezett, képteremtő erejében tradíciókon nevelkedett (Balassi, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Arany, Juhász Gyula és Tóth Árpád), 3 33
