Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 2. szám - Zentai László: Szerénység, egyetemes emberszeretet - Jánosy István költői és műfordítói világa
lelek”. A Teremtő elmagányosodásával szembpn, Babits szavaival: minden az Ész lehűtő ellenőrzése alá került! Az édeni állapot mellett a „bukott angyal” diadalittas csörtetése jelenti számunkra az örök lázadás alapképletét. A küzdelem nagyszerűségét, az ember, ember által lehetséges elpusztítását és olyan perspektívákat fedezhetünk föl Milton művében, amelyek az emberiség történetében, majd két évszázaddal később a madáchi falanszterhez vezetnek. Jánosy magyarításának legmarkánsabb és egyben legaktuálisabb erénye abban rejlik, hogy Lucifer jellemében sikerült egy olyan karaktert tolmácsolnia, aki - beiéi vódva emlékezetünkbe - önmagát „újrateremtve” mozgatja és irányítja olvasói képzeletünket. Jánosy István műfordítói munkásságának törekvósvooalait nyomon követve, azonnal kitetszik, hogy saját költészetében a művek létrejöttének artisztikus mozzanatai és esztétikai hatásai egyazon tőről fakadnak: megismerni az emberi lét legrejtettebb titkait, vagy legalább megközelíteni a mindenséget még akkor is, ha a költő bizonyossággal tudja, hogy a körülötte zajló világ dolgaira, pusztán a birtokba vevő ráció eszközeivel, képtelenség lenne értelmezést adni. „Amit elménk tükröz: a Rész■ De felrémlik létnedveinkben, borzongató sejtelmeinkben arcán lepellel: az Egész”- írja Az álmok kútja végtelen című, gyűjteményes kötetének címadó versében, hogy aztán a költemény következő versszakában „le is rántsa a leplet” erről a megjelenített Egészről: „A nagy Titok, a Mondhatatlan lobban föl néha álmainkban, s átvillanyoz időn, térén, az éteren - a Végtelen.” Elrettenthet-e egy költőt, hogy a mondhatatlannak vélt Végtelen a köznapi valóságban sohasem válik megfoghatóvá és kitapinthatóvá ? Aligha, hiszen éppen a leghitelesebb tanú, a vers bizonyítja ennek ellenkezőjét. Jánosy álom-látomásaiban kulcskérdés, hogy mennyit sikerül felszínre hoznia és poétikai tömörséggel kibontakoztatnia estekből a prométheuszi példán felnövő, tudatosan vállalt, szellemiséget tükröző gondolatokból. Minden, visszafogottsága arra utal, hogy képes megzabolázni „karamazovi lelkét”. Ösztöneit fegyelmezve keresi-kutatja az emberi és költői lét igazi értelmét. Drámai képekben jeleníti meg a háború elrettentő élményanyagát. Valóságos találkozása a borzalmakat túlélőkkel, lelkiismeret-furdalásainak horizontját a Kaukázus szikláira űzi: „Gyötörj tűz, szent tüzem, míg csontom porba szárad, / .r májamból hófehér virág szökell: a béke”. Borzongatóan nemes emberi szenvedély és a másokért való szenvedés képessége feszül ebben az 1944-47 között írott szonettoiklusban, egyben vállalva azt a művészi magatartásformát, amely az örök béke beteljesedésének vágyában fogalmazódik meg. Első kötetének, a Prometheusnak (1948), rendkívül lényeges vonása, hogy érzelmekre ható és értelmet megnyerő üzenetet hordoz magában, kitörölhetetlen nyomot hagyva emlékezetünk iszonyt felfogó kaptárlemezén. A Közös temetés című verse nem a képzelet szüleménye, hanem éppen ellenkezőleg - a szörnyű valóság „termelte ki” a költőből szürrealista látomásait. Iszonytató a temetés leírása, már-már Vörösmarty szenvedő romantikáját idézi és növeszti kozmikus látomássá a csupa mély hangrendű magánhangzóval „dúsított”, jambikus lejtésű és alliteráló sor: „. . . oszlásán orgonái bozsongó, dús bogárhad”. Az egész költeményt a részvét 31
