Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 2. szám - Zentai László: Szerénység, egyetemes emberszeretet - Jánosy István költői és műfordítói világa

Seneca Oedipusa, ha részben híven követi is az események dramaturgiai felépítését, átdolgozásának emelkedettsége alulmarad Szophoklész drámájánál. Mondatszerkesztései kapkodottságra vallanak, kiegyensúlyozatlan szóáradatokra, amelyekben több a filozofikus önvigasztalás, s mintha olykor szabadabban fogalmazna, de egyben érződik az is, hogy ez a mű a nagy görög mitológiai dráma „utántöltése” csupán. Jánosy István a legnemesebb azonosulással és hűséggel tolmácsolta a művet, de ő is sejti, tudja, hoy Seneca igazi művészi ereje, prózájának stílusalakító technikájában rejlik, a forma gördülékenysége érdekében használt creticusok és kettős creticusok tudatos alkalmazásában.

Számunkra idegennek tűnő világba vezet el a Rámájana, a szanszkrit irodalom egyik legjelentősebb alkotása. Olyan eposz ez, amely ma is elevenen élő és „nem európai értelemben véve” ható népszokás - megújuló, örök teremtőerővel. Az indiai nép ősrégi kultusza: saját életformáló hatalommal és olyan filantropikus tulajdonságokkal felruházott istenalakokkal, akik egyben főszereplői is ennek a biblikus mítoszgyűjteménynek. A Ráma és a Rávana nemzetség küzdelme bontakozik ki előttünk, de ebben az antagonisztikusnak vélt harcban, az alapvetően jó tulajdonságokkal rendelkező főalakok egyértelműen elkülöníthetők a rosszaktól. Emberi magatartás-eszményképek elevenednek meg Ráma, Laksmana, Dasaratha és az indiai női ideáltípust megformáló Szíta alakjában, egyben továbbhagyományozva valóságos, életszerű jellemüket. A folytonosan új igazságok meghökkentő erejű keresése, a dogmatizmust nélkülöző tudat szféráiba való hatolás örökbecsű értéke ez a mű, amelyben a jó istenek „nagylelkű gesztusai” emherméretűek és olyannyira emberre szabottak, hogy éppen ezzel a tiszta evidenciájukkal érhetik el céljukat. Bölcső és sír közötti életkörforgás a maga kompromisszumaival együtt! Elviselhetetlen önkény egyfelől Rávana totális zsarnokságában, másfelől pedig Ráma heroizmusa a lovagiasságig nemes küzdelemben, a maga „emberi” gyarlóságaival együtt, hiszen a győzelem hírére, éppen Szítá nemes fohásza mutat rá szerelmese gyengéire:

„Igaz lény sosem áll bosszút, rosszal rosszat sosem fizet - szüntelenül ezt kell tennünk. Igaz lény dísze: tettei!

Legyen valaki jó, ádáz - még ha halált érdemelne: nemes lény könyörül rajta, hiszen mindenki vétkezik.”

Szítá vallomása sajátosan emberi megnyilatkozás. Szavaiban valóságos vágy és tiszta alázat tükröződik, hiszen megszenvedett szerelménél is magasabb piedesztálra emeli a megbékélés és az önzetlen megbocsátás gondolatát. Joggal írhatta fordítói utószavában Jánosy István: „A Rámájana alakjai közül Szítá a legvonzóbb, ő férkőzik leginkább a szívünkhöz. Hiszen úgy érezzük, értünk, helyettünk szenvedett, a mi boldogságunkért, hogy megbékéltessen bennünket Földanyánkkal és háborgó ősképeinkkel.”

A megbékélés, a kiútkeresés, a másokért való szenvedés képessége, a Sátán feltételez,etten örökérvényű létezése és nem utolsósorban a boldogabb jövő elveszthetőségének lehetősége ösztönözhette Jánosyt arra, hogy az individualizmus egyik legkoraibb barokk alkotását, John Milton Kiveszett Paradicsoméit lefordítsa. Szilárd szabályszerűséggel kapcsolódó eseménysorok „dübörögnek” Milton egyszerű, rím nélküli blank-verseiben. A költemény drámaiságát, protestáns puritánságát fokozza, hogy a Sátán diadalmas monológjával szemben, Ádám és Éva alakja, a paradicsomi boldog tudatlanság érzetét kelti az olvasóban még akkor is, ha egyheti társadalomtörténeti jelentőséget is tulajdoníthatunk ennek az eposznak, hiszen az Atya szavaiban, a modern angol polgárság racionális hivalkodása mutatható ki: „Társat magamhoz méltót nem

3°