Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)
1984 / 2. szám - Zentai László: Szerénység, egyetemes emberszeretet - Jánosy István költői és műfordítói világa
ZENTAI LÁSZLÓ: Szerénység, egyetemes emberszeretet Jánosy István költői és műfordítói világa Amikor Jánosy István humanista elkötelezettséggel vállalt költői világába, céljainak és törekvéseinek tartományába indulunk fölfedező útra, túl azon, hogy magyarázatot is szeretnénk adni poétikai gyakorlatára, keresve-kutatva művészi intenciójának gyökereit, óhatatlanul vigyáznunk kell arra, hogy bármilyen szemszögből is közelítünk műy.eihez, megfellebbezhetetlenül nem bontakoztathatjuk ki mondanivalónkat, mert az ilyen értelmezés veszélyeit Hauser Arnold már egyértelművé tette számunkra, hiszen vele együtt valljuk: „Minden műalkotás - megközelíthetetlen csúcs”. Módszereink megválasztásánál tehát - a lehető legelfogadhatóbb és legteljesebb eredmények elérése érdekében - olyan eszközöket kell alkalmaznunk, amelyeknek segítségével, életműelemzésünkben analógiákat építhetünk fel Jánosy István költői és műfordítói világából. Olyan hasonlóságokat, amelyeket cáfolhatatlanoknak tekinthetünk lírájában, hiszen verseiben nemcsak a kortársi törekvések vannak szervesen jelen, hanem a világlíra több ezer éves tradícióit is „átmentette” alkotói gyakorlatába. Vágyálom lenne ma, a XX. század vége felé, hogy a művészi értékek újra fölfedezhetők? Spiritualizmus lenne megidézni a magyarítás legtisztább azonosulási szándékával Alkaioszt és Horatiust, vagy Miltont és Dylan Thomast? Jeszenyint, Majakovszkijt, Apollinaire-t? De folytathatjuk a sort a Rámájanával, ezzel a gigantikus méretű, több ezer soros indiai ..eposszal, vagy a japán klasszikus kabuki-játékkal, a Csűsinguróval, két nemzedék bosszúsorozatát megörökítő drámatrilógiával, Aiszkhülosz Oreszteiájával, és Seneca félig-meddig már elfeledett tragédiájával, az Oedipus-szál. Jánosy tollát tudatos módszeresség, a fordítandó művekkel váló formai hűség vezette, a legapróbb részletekben is ügyelve arra, hogy visszaadhassa az eredeti idegen nyelv szavainak magyar megfelelőjét, a képtelennek vélt formai alakzatok tükrözését, pedig mint tudjuk, már Dante is lehetetlennek vélte a tolmácsolást, hiszen Vendégségben című munkájában így írt: „Tudja meg mindenki, hogy versben írt költői mű nem ültethető át a saját nyelvéről más nyelvre anélkül, hogy meg ne törjön minden édessége és harmóniája.” Az évszázadok és elsősorban a kis nemzetek költő-műfordítói rácáfoltak Dante kételyére, bár hozzá kell tennünk, hogy a kritika „fanyalgásai” olykor-olykor jogosak, mert az imponderábiliákból következően, valóban kilátástalannak tűnik egy-egy mű „tökéletes” tartalmi és formai magyarítása. Jánosy elvekre alapozott, önértékrendjében általános érvényű, hivatásszerű fordítói gyakorlatában képes szövetségre lépni vers- és drámahőseinek heroizmusával, olyan megoldást kínálva, amely éppen a különbözőségük felmutatását tűzte ki céljául. A kiválasztott művek átültetésének veszélyét abban a viszonylagos egyoldalúságban látja, amelyben a fordító saját hangja erősebb, stílusjegyei közvetlenebbül érzékelhetők, mint a tolmácsolandó alkotóké. Ennek ellenszerére akar rávilágítani akkor, amikor ő, a Kóbor Hermész, századunk európai és tengerentúli költészetéből fordított válogatásának utószavában így ír: „... azt kellett kitűznöm tudatos műfordítói célomul, hogy amennyire lehet, épp ezeket az egyéni-alkati különbségeket érzékeltessem, vagyis mindegyik költő a maga egyéni hangján szólaljon meg magyarul”. 27
