Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 2. szám - Csányi László: Dudith András, vagy a halhatatlanság nyomorúsága

hoz hasonlítva, miközben Rómát már kifosztották, Itáliát megalázták, Európa ezer sebből vérzik. A kor gyötrelmes ellentmondása, hogy Flaminio a humanista gondolat önzésében is szívéből szól, de arról nem akar tudni, a kortársak sem, hogy szándék és mű viszonyában csak az értéktől lassan függetlenné váló eszménynek van jelentősége, ami egy képzelt múltat vetít a jelen falára. Az öncsalás átnéz a Ijejek fölött, szigetnyugalma, bármennyire kétséges is, mindent feledtet vele, s egy cicerói fordulat eleganciája a háborús Európa minden kínját elfedi a solitudo kényszerű boldogságában élő humanista előtt. A képzőművészet már régen más utakon jár, s a trecento, Cavallinitől Giottón át Simone Martiniig, a két Lorenzettiig, már kimerítettie azt az ösztönzést, amit a 'számukra elérhető antikvitástól kaphattak. Ami utánuk következik, új világ, a tökéletesség reményével, míg a humanizmus megrekedt a részleteknél, a mondatszerkezetek szépségén alapuló konstruált eszménye önmagába visszatérő görbe, ami a XVI. század második felében már csak arra jó, feledtesse a jelent.

Dudithnak is ez a dilemmája. A gondolat szépségének a humanisták számára nincs konkrét tartalma, s célja is megreked az általánosban, mert magáértvalósága beteljesülés is, s aligha véletlen, hogy a tudomány egy lépést sem halad előre. Arisztotelész megfellebbezhetetlen tekintély, s a megfigyelés Hipparchosz és Ptolemaiosz „spharea armillarisa” óta mit sem jutott előbbre, de a tudós szemlélet is nehezen mozdul, mert a zseniális Tycho de Brache még a századfordulón is a mozdulatlanul álló Földet tekintette a mindenség középpontjának.

Dudith ebben a szellemi liniearitásban a gondolat engedékenységének a példája. Az autochton szellem logikájára bízza magát, következtetései függetlenek a természettudomány tónyeitől, ez egyébként nem is érdekelte. Az ember méltóságával tartja öszszeegyeztethetetlengek, hogy alkalmi égi jelenségek kiszolgáltatottja legyen. Az eget el is lehet veszíteni, de legalább a föld ne csússzék ki a lábunk alól. A föld, még akkor is, ha egy átmeneti otthon néhány négyzetmétere, biztos pont, s ha a mindenség középpontját jelenti a gondolat számára, annál hízelgőbb. Egyébként is, egyelőre senki nem tudja, meddig lehet ellátni a Földről, hisz a tudós Regiomontanust is, akinek barátságát száz évvel korábban Mátyás király is kereste, megcsalta a valóság, s a kor tudománya azt sem tudta megállapítani, hogy az üstökösök közelebb vagy távolabb vannak-e Földünkhöz, mint a Hold. (

Marad hát az értelem józansága, de Dudith most már azt is tudja, hogy múlandóságok között él. Püspökséget viselt, volt a Concilium ünnepelt szónoka, császári követ, talán a pápaság várományosa is lehetett volna, de ahogy átnéz az idők falán, összemosdik szeme ,előtt minden, s ami marad, egyetlen szóban összefoglalható: solitudo.

Ebben a magányban a humanizmus játékszabályait sem kell mindig komolyan venni, s a bölcsesség fintora is erőpróba lehet, Themisztioszt hívja hát ki versenyre. De azért ebben már ott van a lemondás beletörődése, s azt nem is érdemes firtatni, hogy az eszmék voltak-e illékonyak, vagy a világ volt áthatolhatatlan, mert még nem érett meg a concordia türelmet és megértést feltételező bölcsességére.

Egy ábránd illant el, s amit örökül hagyott, egyformán jelentette a rejtőzködés boldogságát és a halhatatlanság nyomorúságát, amikor a mű maradandósága csak jelenlét, a magatartás példája, s hatását is csupán |ez jelenti. Az idő kereke lassan fordult, a lélek tétován bolyongott tények és hiedelmek között, mert a nyájas fogalmak a keserű valóság felett lebegtek; Dudith miközben az üstökös pályáját figyelte, a földre is nézett. Azt már Horatiustól tudhatta, hogy hiába keresi a csillagokban a sorsok titkát. Nem sok, de ahhoz elég, hogy a Commentariolus egy magatartás dokumentumaként helyet kapjon az emberi megismerés történetében.

24