Dunatáj, 1984 (7. évfolyam, 1-4. szám)

1984 / 2. szám - Csányi László: Dudith András, vagy a halhatatlanság nyomorúsága

zel tulajdonképpen túl is mutatva a humanizmus befelé fordult gondolatvilágán. Giordano Bruno máglyájának fénye figyelmeztetés is, s Galilei igaza tudatában hajlik meg a fenyegető hatalom előtt. „Nagy sor jövend, utána” - idézhetjük Madáchot, miért később is sokan szavaznak lelkiismeretük ellen, de itt, a Galilei-pörben még a megismerésről van szó, ember és világ egyre jobban kirajzolódó viszonyáról, melyben a közönyös világ megismerhetőségével szemben az igazság cselekvő kutatásának jut a nagyobb szjerep.

A XVI. század vége, jellegében, a humanizmus ezoterikus világa, melyben az önmaga körül keringő gondolat a Földhöz hasonlóan egy szilárd pontban látta a világ közepét. A humanisták szempontjából azonban ekkor már minden kérdés elsősorban stilisztikai, s a szellem érdeklődésére jellemző adat, hogy Lorenzo Valla, akiben Erasmus is mesterét tisztelte, Elegantiarum latini sermonis című műv,e 1471. és 1536. között 59 kiadást ért meg. A kortársak Cicero mellett jelölték ki helyét: nagyobb dicsőség nem érhetett humanistát.

Ebből a belterjességből nehéz volt kitörni, nem is nagyon lehetett; a maga módján a kompromisszum is a teljességet jelentetne. Erasmus és öröksége a kiválasztottság példája, amivel hívei is alig tudtak mit kezdeni. Oláh Miklós, végül is visszatérve hazájába, az ellenreformáció oldalára állt, nyíltan, teljes fegyverzetben, mert nem is tehetett másként, s ezzel meg is tagadta Erasmus pax Christiana-ját, mert a béke, amiken a humanizmus hitt, a legjobb esetben is kompromisszum volt, de a hitvallás - és Oláh is ezt példázza - már csak a helyezkedés pragmatizmusa, melyben az egyéni tisztesség önmagát vigasztalja, anélkül, hogy biztos lenne igazában és győzelmében.

Dudith magánya, Krakkóban és Boroszlóban, a győzelem helyett, amire igényt sem tartott, a fegyverszünet csendje, s nyilvánvaló igazságai a jövőhöz keresik a rejtekutat, mint az üstökösökről szóló elmélkedés ecetében is, de ez is kettős értelmű. Az érvek a valóság árnyékának rajzolatai a barlangfalon, mert maga a valóság is jobbára negációk összege, s csupán arra szorítkozik, hogy mit nem jelenthet a tünékeny és csalfa csillag. Nem lehet sorsok tükre, váratlan események hírmondója, égi hírnök, s ami marad, a ráció tiszteletet érdemlő érve, anélkül, hogy a jelenség lényegét próbálná megfejteni.

Ennek is nagy ára van, a solitudo, a magány, amit Dudith kései leveleiben egyre gyakrabban emleget. Ezt a magányt az Európából felvillanó fényjelek nem oldhatják fel, mert nem testvércsillagok keringenek az égbolton, csak a toronyszobák ablakából világító mécses lángjának lebegését lehet látni. Az eszmények edénye kiürült, Dudithnak is más forrásvidékre kell költöznie. Lefordítja hát Themisztiosz XII. beszédét, s hogy hű maradjon önmagához, a beszéd a vallási türelmet dicséri, amit a Concilium tridentimum nem tudott megvalósítani, s ami a független Erdély bölcs tapintatának is csak ideig-óráig sikerült.

Játék vagy a bizonyság klasszikusnak álcázott qemónye? A IV. századi Themisztiosz XII. beszéde ugyanis hamisítás; lesz még hasonlóra példa jócskán, legföljebb az indíték változik. Dudith a humanizmus vesztett ügyét próbálja visszafordítani, hogy ezzel az igazi cél, a pax Christiana utóvédharcainak élére állhas-son. Az 1570-es években vagyunk, elméletileg még sok minden lehetséges. A pax Christiana ügye sem reménytelen, s talán az antik érvnek éppúgy hisznek a Schmalkalden utáni császárságban, mint Rómában. Tréfa vagy pia fraus? - Dudith a csellpl is a jó ügyet szolgálja, nem veszítve szem elől a bonae litterae még ekkor is eleven eszméjét sem.

A filológusoknak néhány évszázad kellett, míg megfejtették Dudith titkát, a világnak pedig ennyi idő is kevés volt arra, hogy megtanulja a türelem erényét.

Flaminio egyik versében szerencsés és boldog korról beszél - fortuna nimis, nimis beata nostra tempóra - kortársait Catullushoz, Tibullushoz, Horatiushoz, Maro-23