Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 4. szám - Steiner Ágota: Lator László - Domokos Mátyás: Versekről, költőkkel
írásában fogalmaz ilyenfél óképpen: „azok a versei tetszenek legjobban...", tehát meri bevallani a tetszést mint értékítéletet befolyásoló mozzanatot, még ha ez gyanús és önmagában kevés is a bizonyossághoz, mégis: felszabadító vallomás. Nagy Lászlónak hosszú oldalakon át szentel ihletett sorokat, ez nyilvánvaló kötődésről tanúskodik. Tandorit, Csoórit veszteséges költői állapotaik idején is tiszteli ünnepien kivételes alkalmaikként, Kálnokyhoz - határtalan pesszimizmusát tapasztalva is - mély, megértő rokonszenv fűzi. Szelíden dorgál is olykor, de általában azokról ír, akik számára is meggyőző módon járultak hozzá a korszak irodalmi gazdagításához. Alföld yt önnön jó ízlése és az objektivitásra való törekvés megóvja a szélsőségektől, el nem tagadott elfogultságai el! - nerc sem skatulyázó. A megszületett alkotások társadalmi genezisét is kikutatja, ez ugyancsak az objektivitás és tárgyilagosság biztosítéka. Merthogy kétszeres az elvárás: igazat írjon az író vagy a költő, de ne csengjen hamisan a kritikus hangja sem. Jól látható, hogy Alföldy tiszteli az alkotói szabadságot, s az objektivitás alapja az ő számára éppen a vizsgált műalkotás érthetősége, mely fontos kritérium, hiszen az aktivizálás lehetősége is. A minőség eldöntése nehéz kérdés, s esztétikailag nem is merül ki az érthetőség vizsgál ás ávail. Valaminek a negligálása, komolytalanul vevése, netán cinikus kezelése az alkotóra is visszahat. A rossz kritika lezüllesztheti az irodalmi eletet, mérgezi a légkört. Alföldy tudja, hogy az irodalom egyéni teljesítmények összessége, s a szubjektív véleménnyel átitatott tárgyilagos ítéletmondás nem bűn, az ettől való irtózás szegényítheti is az irodalomkritikát. Franz Fühmann, a kitűnő német költő, író, műfordító írja, hogy a kritika csakis „mint társadalmi tekintély száműzheti az irodalmi életből... az adminisztratív intézkedéseket. Csakhogy ez a hatalo??i tnindenekelőtt szakértelemre kötelez-’’ Afliíöfldynek nagy szakértelmet tulajdonítunk, csendes vitánk is csak akkor van vele, ha túlságosan nagy teret hagy a történeti élvnek, azaz a teljesítmény és szöveg diakron vizsgálata mellett - vagy helyett - túlsúlyba jut a szociológiai komponens. Ami par exellence szépíró esetében igény, az egyéniség tiszta kirajzolódása, az kritikusnál igen nagy erény. „A költő jnegtisztítja látásunkat és figyelmeztet létünk önértékére”, írja, s ezzel egy régi felfogás, magatartás ellen perel, melynek lényege alapvetően hamis látszaton alapul, de: népszerű. A művészetinek feladata van, de „akik a művészettől csupán illúzióik alátámasztását várják, tulajdonkeppen nincs is szükségük a művészetre...", mondja Fühmann. Alföldy is erre tanít valamiképp. Vállalja a vita esélyét, bízik közvetett érvelésének erejében, hisz vallott elveiben. Perel, többnyire szelíden, néha öntudatos konoksággal. Győzi. Emlékezzünk Fühmann szavaira: a kritika mint társadalmi tekintély. Azt hiszem, Alföldy jó eséllyel aspirál erre. (Szépirodalmi, 1983.) DRESCHER J. ATTILA Lator László—Domokos Mátyás: Versekről, költőkkel „A költészet a teljes ember megnyilatkozása, az érző és gondolkodó igaz emberé. Igazi mivoltában senkitől sem lehet tehát idegen" - vallja Szabó Lőrinc. Mégis korunkban hányán és hányán teszik le kezükből értetlenül a lapokban, folyóiratokban, kötetekben megjelenő modern verseket, mert úgy érzik, azok nem hozzájuk szólnak, zártak, hidegek és érthetetlenek. Kinek ír hát a magyar költő, ha fogyóban van a közönsége, talán a szakmának, a „vájtfülűeknek" vagy már-már csak önmagának? Természetesen nem, hiszen a vers — a legszebb, a legjelentősebb is - önmagában csak lehetőség, a benne megfogalmazott élmény felszikráztatásához mindig szükség van az értő olvasóra, aki személyes élettapasztalata, érzékenysége, műveltsége, lelki rezonanciája segítségével mintegy önmagában újratermeli nzt. Ahogy Kodály mindennél fontosabbnak tartotta, hogy az új magyar zenének hallgatókat neveljen, úgy egyre szükségesebb a líra jelenlegi helyzetében, hogy - különösen a sűrű szövetű, az érzések helyett elsődlegesen tapasztalatokat kifejező, áttételes versek megfejtésével - a korszerű költészet számára fogékony közönséget neveljünk. Az utóbbi időkben örvendetesen megnőtt a verselemzéseket, magyarázatokat, alkotáslélektani megfigyeléseket közlő könyveknek a száma, melyek magas szinten vállalkoznak erre a feladatra. 76