Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - Drescher J. Attila: "Ott történik meg nélküled, ami veled..." - Bertók László költészetéről
ír, s csak a legfontosabbakról, mert mindenről a költőnek sem kell, lehet szólnia, (így érdekességként említjük csupán a szerelmi szál szinte teljes hiányát költészetéből: szégyenlős betakarózás a világ csúf, kíváncsi szeme elől, mert az intimitás élménye nem köz elé kívánkozó téma . .. ? Helyenként — tán ezt pótlandó - a durva testiséget és érzéki túlfűtöttséget ugyan magától távol tartó, közvetett erotikára bukkanunk, más jelentés-tartományok összekapcsolásával. Ettől is sajátos hangulatú, ezzel is sajátos ízzású a bertóki líra.) Bertók valamennyi kötetében, folyóiratban elszórt versében szenvedélyes kérdező, makacsul faggatja a hétpecsétes titkokat és a szemünk előtt lévő, csak éppen a megszokástól más fénytörésű dolgokat, jelenségeket. A múlt már az állunkig ér, benne tapodunk, riadtan visszatekintgetve, s még messze a part. A lélek megnyugvásáért folytatott küzdelem pedig legalább is kétesélyű. Bertók harca, fel- és ráismerései lélekbomlasztóak (éppen vágyott nyugalma ellenében hatnak), az ő magyarázatában a világ, az idő-koordináta rendszer csöppet sem tűnik elsőbálozó kisasszonyok mulatságának. Inkább a kurázsit feltételező ismeretlen ösvényt választja, mint a széles-kényelmes, belátható műutat. A „minden csak látszat” felfogásra emlékeztető költői hajlam a szkepszis mellett tárgyilagossággal párosul, ami a rezignációt okozza egyfelől, s a képi látás pontosságát eredményezi a másik oldalon. Termékeny kétségek között születnek a Bertók-versek; a fájdalom és a meggyötrő élmények közismerten mélyebb lenyomatat hagynak a lélekben, mint a felhőtlen boldogság. A szomorúság intenzívebb és tartósabb élmény a derű perceinél. Bertók László régtől a tárgyak hangtalan fontosságára döbbenti rá olvasóit, ismerőit. Tandori Dezső veszi észre költőre jellemző érzékenységgel, hogy az élet legegyszerűbb, de legfontosabb, apró értékeinek versbe fogalmazása - Bertóknál kitüntetett módon - alapvetően tragikus szemléletről árulkodó költői attitűd. A tradíciókat kedvére robbantgató huszadik századi líra új héroszai jobbára a tragikus ellentmondásokat jelenítik meg, olyan helyzeteket, melyekben a lírai hős (vagy a kollektív én) szenved, mitikussá növekszik másmilyensége, a törpeséghez idomtalan szárnyaló nagyság tudata és elvi lehetősége, meg a kettő kibékítésének lehetetlensége. A ritka harmónia megéléséhez a morális és egzisztenciális idill túlságosan sérülékeny és időleges, vagy éppen létrehozhatatlan. A Bertókféle, gyakran dicsért nyelv roppant erőteljes és magabiztos, helyenként revelációnak hat érdességével is. Ezen az ujjhegyen egyensúlyozó, jól komponált költői nyelven adja át disszonáns csikorgások kíséretében az ugyancsak disszonáns külvilágból származó élményeit. Előfordul, hogy nem ismerjük, nem látjuk tisztán a célt. A cél - ez lehet végső vigaszunk - ismer bennünket, mondja Weöres. De van úgy, hogy nemcsak a választ, hanem a kérdést sem ismerjük. Pedig meglelése és felvetése az út fele a bizonyossághoz. Bertók e nehéz bizonyosságszerzés útján halad. Mondottuk: kedveli a határhelyzeteket. A par excellence realizmus és az elbillenő megfoghatatlan között egyensúlyoz, s a megélés-megírás élményfolyamatában maga is csodálkozva eszmél rá létfilozófiákat idéző sorokban: Ott történik meg nélküled, / ami veled. (A rost beszél) 27
