Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - Tandori Dezső: A költészet örvénylései - tanulmánytöredékek Juhász Ferencről
létező világ valós és képzetes kibontásának lehetünk tanúi; a cél pedig korántsem a mikroszkopikum eredménye, hanem az emberi tartás, az emberi látás-lehetőség, a világ-összefüggések lehetőségeinek kibontakoztatása, a Szépség tanulságával. Valamint ez a felnagyított jelenség szinte jelenéssé lesz, már-már önálló belső története támad, válik ismeretessé. A hasonlat csak látszólag „emelkedik” az általánosság szintjére; öncélú lenne úgy. Ezért, ha nem is önálló súllyal, nem teljes tartalommal, mégis, fájó emberi mozzanat teszi még közvetlenebbé, rántja vissza a köznapokba a képet: „mint csonka alsó-karú katona, ha eszik. . S most ez a kép részleteződik Juhász immár klasszikus módszerével: „két csukló-bütykével fogja a falatot. . .” Van ebben epikus elem és függetlenedett leíró mozzanat, csakígy vízió-jelleg is. A visszacsatolás motívumküszöbként zárja az alakulást: „tömik a szájat a kéznélküli zöld. üvegcsontvázkarok”. Persze, a tágasság képei visszaszerzik jogaikat. A fogalmak világmindenségméretűekké (is) terebélyesednek, s itt olyasféle ellentét teremt többletfeszültséget, hogy az igen bonyolult képzet jelölése (jelképes-forma, nagybetűs) tömörítés. Híven ehhez: „látja az űrbe földagadt / Világot-majszolót, Üvegcsontváz-vadat, / a Hártyaköpenyest, Zöldhernyó-potrohút, / ... Föld-urát, zöld-eres Hártyalevélszárnyút, / a Zöldüveg-testűt, dühöngő üveg Rovar-óriást”. A zöld, az üveg folytonos ismétlődése öröklét-forma képzetet kelt. Ám ha ettől eltekintünk is: az elemek visszatérése, örvénylése mögött ott kell éreznünk a tudatos-öntudatlan szerkesztő, rendező elvet. Az örvénylés által teremtődik meg itt a világ rendjének képe, az összefüggés. Mégpedig nem úgy, hogy netán ez a nyüzsgőhalmaz a puszta meglétével utalna a teljességre; nem, ez még csak a makrokozmosz-mozzanat volna; az igazi teljesség Juhász Ferenc költészetében a vers-helyek imént említett megszerveződésével, ezzel a mikrokozmoszmozzanat jön létre. A rend képét nem deklarálva kapjuk, sőt, az előre meghatározhatott nyugalmi állapotok mindegyike kifordul önmagából, róla eleve alkothatott tudásunk képzetköréből, és ezeknek a kizökkenéseknek a magasabb minőségű egésze (amely az itt említett tényezőkön kívül másokat, bizonnyal további másokat is tartalmaz) a fogalmi pontosságon is túllendülve a költészeti pontosság jegyében ad világ-képet. S ez a világ-kép természetesen költészet-kép; hiszen a költészet (ebben a helyzetében elsődleg igaz ez) nem úgy mása a világnak, mintha annak képét próbálná adni, hanem önmagával teremt világ-modellt. Ennek kifejezése azonban akkor érvényes, tehát a költészet létjogosultsága akkor hibátlan, egyáltalán, akkor vehető figyelembe, ha a modellhez önálló anyagot hordoz, kölcsönöz, forr ki magából (a kölcsönzés csak a természeti világ anyagából képzelhető így). Juhász Ferenc ezt az önálló „anyagot” a korai mesékben, tehát mintegy harminc éve teremtette meg. Ennek érvénye mindmáig hibátlan; és költészetünk egyik kiemelkedő jelentőségű, évtizedekre vissza hiánypótló vívmánya. Hiszen Juhásznak a magyar költészet elmaradt szürrealista nagyvonulatát is pótolnia kellett; a tenyészetszerűség megjelenítését kellett vállalnia; és a féktelenül kiszolgáltatott emberi lény veszélyhelyzeteiről volt kénytelen (s képes!) a Szépség formálásával párban érvényeset mondani. Ám ez a szépség-igény épp az ő költészetét nem vitte öncélú útra e vers-helyek sorjáztatásakor. Mert a „fő vonalat” (a versét, nála) az elágazások önerősítő indázása alkotja végül, és a fonadék-sodradék szerveződése szinte elementáris eredetűnek hat. Ami mármost épp ezt a hatást illeti, olvasáskor - ilyen szempontból - legalább kétféle „inger” váltódik ki: a már ismert mozzanatok 18
