Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - Tandori Dezső: A költészet örvénylései - tanulmánytöredékek Juhász Ferencről
visszatérését, változékonyságát stb. vesszük tudomásul s dolgozzuk fel magunkban vers-egésszé, és a még elő nem fordult elemek feltündöklésének, berobbanásának, osztódás-kezdetének örülünk. Logikailag ez a szépség-realizálás egyik módja a Juhász-verseknél. A versfelület (és a versmély) mindenképpen a nagy áramlások, a nagy, bensőleg differenciált szövésű „képek” törvényeinek felel meg. Ez a versfelület akár a monumentális, majdnem-monokróm festészeti törekvések világérvénnyel legkiválóbb eredményeivel is azonos értékű. Hiszen figyelmünknek, egyrészt, „csak” követnie kell az állapot-határozásokat (immár az ő állapotaiét, ha átengedi magát, s csak így lehet olvasója ezeknek a versindázásoknak), másfelől „maradéktalanul” rábízhatjuk magunkat az elemek versbeli következéseire, s így a lüktetés anyagszerű hullámzása emel, süllyeszt. Azért említettem az imént a mezőfestészet legnagyobb eredményeit (mezőn itt képmezőt értsünk!), mert a Juhász Ferenc-i monumentalitás megannyiszor az elemek önmagukban tekintett hatalmasságára épül, s nem a kül-utalások közmegegyezéses „nagyságára”. Ez utóbbiról itt szó sincs. Az anyag kezeléséből az anyag lényege tűnik elő. És - mint a mezőfestészet legnagyobbjainál - itt is belekerülünk lassan egy mű belső történésrendszerébe; míg az olyan művek, mint a „rezi vár-vers” és a többi „tagolt” költemény feltétlenül velünk szemközt áll, párbeszédet folytat velünk. Ezek a létszövedék-örvények nem. Itt önmagunk belső állapotaival azonosulhatunk, ezekben a kompozíciókban mintegy kifürödhetjük önmagunktól való távolságunkat, bármi meghasonlottságunkat (amit még a megfeszített értelemhasználat is „ad”!), ám ez nem „misztikus valami”, hiszen a matéria, a közeg, amelyben zajlik, a végsőkig hitelesen megmunkált. Ezt a „pszichés hatást” fokozza a későbbiekben azután az a körülmény, hogy az epikus kellék-elemek, mint korábban említettem, elmaradnak, pontosabban, csak valami keret-minimum észlelhető, amelytől elrugaszkodik, ám amelyet megtartva-kitöltve-igazolva, sokszor bizonyítólag, másszor önemésztő kételyekkel a vers-hely-sorjázás újra elér, visszacsatol. A halottak faggatása, A virágok hatalma szinte köztudottan jó példa erre a jelenségre, míg a nem kevésbé klasszikusan ide tartozó József Attila sír fa, a Krisztus lépesméze, a Történelem, az Örvénylések Bartók Béla körül e típushoz tematikus jellegeket őrizve közelítenek. A halottak faggatása a lehető legtisztábban él a sorjáztatott vers-hely eszközével: éspedig azért, mert egyetlen nagyszabású önállapot-meghatározás. Ennek a műveletnek velejárója a tudatosság, az állapot taglalása, s ezt a pontos folyamatot nem ködösíti, nem szálazza szét, ellenkezőleg, érzékletessé teszi a rohanó anyag, az anyagrohanás; míg a korai mesében a hangsúlyos vers-helyek szerveződése, hangsúlyvesztése az anyag ábrázoló jellegének javára történik, a későbbiekben ez a létfelmutató szerepet teszi teljesebbé. A mese versanyag-világa: megjelenítő, érzékletes képek kidolgozása; ezen lép túl a későbbi verskezelés, a kimondhatatlan árnyalatok és létezésmozzanatok egyáltalánfának jelzésére (arra, hogy egyáltalán van valami, aminek mintha nem volna érzékletes jele; a létezés „mélyebb” rétegeinek réteges feltárása) önmaga hibátlan erejével törekedvén. Ez ugyanis mindig csak törekvés; tudja Juhász Ferenc maga is, hogy a kimondhatatlan megkísértése az örvény, melyet a verssel önmaga köré vet - s önmagából kivet. Az önmagából kivetett, kivetített örvényléssel kapaszkodik egybe az anyag öntörvényű örvényléslehetősége, és ez a kettős örvény az, amely (a példák szaporítása helyett próbáljunk meghatározást adni) a valódi, a másképp megfoghatatlan, a nem-eszköz-szerű 19
