Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 3. szám - Tandori Dezső: Táj és környezet Babits költészetében
TANDORI DEZSŐ: Táj és környezet Babits költészetében „Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rímen”, írja A régi kert első részében Babits (Nyugtalanság völgye című kötetében); „csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosán, szelíden”. A környezet eképp az írás hasonlata lesz, s ezen a szálon fut tovább a második rész gondolatsora is. Ám az alapozást egy helyzetkép adja, mindjárt a vers elején: „Szeretek itt olvasni a kertben, a szőlőlugas alatt, / ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap...” Látszólag hangulati (bár gyönyörű) egybefonódás. De csakhamar kibomlik belőle az elképzelést segítő számos lehetőség: az emberi helyzet ábrája lesz az egyszerű „kettős kép”. Ezért nem meghökkentő már a második rész említett közlése: „Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert...” Babits olyasmire utal itt, ami azután líránk későbbi, a mához közelebbi korszakában valósult meg. Viszont ha jól belegondolunk, s efféle költészettörténeti pontosságunkra is adunk, a kezdemény, legalább utalásként, itt lelhető, A régi kert-ben. S maga ez a vers is „lényegében” csupa leírás. Elfogadása annak a tenyészetnek, amely lehet művi, lehet természeti, lehet a kettőnek bármi arányú elegye, hajtása, következménye; és tulajdonképpen a hasonlat nem is bomlik ki, Babits nem is akarja kibontani. Mi ez a kert? Az, ami. Hangsúlyos mozzanat, hogy az utolsó két versszak szinte kizárólag látványbeszámoló. Előtte még, a második részben, a kezdeti jó ízek, érzékletességek fokozódnak; a „vén köhögős kút” a „szalma közt fázva telelt”, a tamariszk „bőre ráncos és durva mint a vén emberé”. Az emlékezés már-már könnyedséget lop a tűnődés állapotába: „Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó. / Tudtam: keserű ízű az orgona...” Hanem most a jelen idő tere visszhangzik inkább: „Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringenek. Pincetorok / hűsöng...” A hangfestő szó roppant hihető ereje meghatározza az egész versszak hangulatát; ráadásba még a rímek különössége. „...nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok...” (S a másik rím a fakapura jön, mely „zöld rácsos, szép”: „S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd”. Ez már nem csupán környezet, hanem annál tágabb: táj. Külső táj, mely mégis egybevág az emberi állapottal; ám az utalás kifejtésére nem kerül sor, mivel itt véget is ér a vers.) 16
