Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 3. szám - Tandori Dezső: Táj és környezet Babits költészetében
Van itt A régi kert-ben egy olyan motívum, amelyik később, a Szobafestés című vers alapanyaga lesz. „A vályogról hull a mész!’, olvassuk a régi félszer leírásában. A Szobafestés az emberi lélek alakulásaival veti egybe a felújítandó lakás állapotát, s eseménysorát. A falak itt „most vetkőznek, nedvesen”, s az emberi lény is „könnyes-csupaszon áll” így. Mindez a múlt, a közelmúlt siratásával jár párban: „Tegnap még szabad dombon álltam; ízes / szellőket nyalt a nyelvem; és a szellők / keresztüljárták lelkem...” A táj nagy tágassága ez, s a legszűkebb cella (az embert meghatározó belvilág, s ennek is legmélyebb rejtdke) nem jelenti az elkülönülést, a kirekesztődést. A középfajú dolgok jelentik! A városi lakás, ahová meg kell térni a szabadság természeti világából, a mikroszkopikus részleteiben is valódi, hiteles, élhető környezetből. S a falak közé kerülve a szenny és a gőz ízei torlódnak: „a hideg, nedves, szemcsés mész ízével” ülnek a nyelven. S ahogy a festők munkáját nézi a lakó, az „Élet” bennünk végzett munkájára gondol fájón, s így szól: „Úh festő, jól kapard a régi színt le, / mert átüt, mindig átüt, mindig átüt...” Ez a meddőséggel, tehetetlen fájdalommal kitöltött sor micsoda ellentéte megannyi másnak, ahol pezsgett, bukdosott, visszhangzott a tömérdek változatosság! Táj és környezet: jószerivel kikerülhetetlen témája a versnek. Feltűnő mégis, hogy Babits milyen sűrűn fonja át efféle utalások rendszerével, ily tárgyak kibontásával költészetének majdnem valamennyi korszakát. Az őszi pincézés hangulatai az árnyalatok egész sorából sugároznak: „...A présház felé megyek én; / a nagy kulcs zajjal megforog. / / ...Szunnyad a must a csömögén, fsa pince tikkadt melegén / pihennek boldog óborok. I I A sárga murci bugyborog...” Másutt, például A harmadik emeleten című versében (a Sziget és tenger kötetben) mintha ki is fejtené, mit jelenthet a'táj, s környezet, miféle ellenpontot, s egyáltalán, pontot a képlékenységben; és hogy ennek is hány felfogása képzelhető, mily értelmezései villannak át a töprengő elmén: „Óh micsoda reggel! Szemem semmit se lát / a négyszögü ablak szürke tábláin át. / Ólomlemezekkel / vannak beszögezve; s azt hiszem, talán itt / csak vidám kedélyed világa világít - / óh micsoda reggel!” Majd elmondja, mennyire jó így „magoson” lakni, „mikor ragyog a kék, tavaszon, tavaszon / s mint sziget az égben, / horgonyzó léghajó szőnyeges lakásunk / és kívülről csupán egy-egy fecskét látunk / suhanni a kékben.” Ám szinte még jobb, folytatja, ha „szürke télen / ...nincs más világ, csupán az emberé” ; és érezni, hogy az ember tisztának bírt megmaradni, míg „előttünk köd, mögöttünk köd, és alattunk / egy elsüllyedt ország.” Még érthetőbb, miért ragaszkodik Babits oly makacsul a tündökletes képekhez, a sűrű hűségű tájábrázolás megannyi lehetőségéhez. Ugyanakkor költészetének gazdag ellenpontozottságát is bizonyítani láthatjuk már e csekély példaanyagon. Az esztergomi bazilikáról írt dalában így ír az ottani földről: „Rossz föld, mintegy „szintézise”; és a környezet a versbéli cselekmény (vagy: cselekvés-óhaj) kiváltója. Festői az indítás: „A piros téglalépcsőn sárga foltokat / vet a késői napfény...” S a félelem az éji sötéttől, a gyűlölt börtöntől, amely - a ház! („Átkozott, / aki először szükségen túl házat a / házra rakott... / ...míg betonból és / betűből és aranyból ez a labirint / fonódott, mely ma fojtogat...” S az ember „kőhínárba csúszott”, és kisebb „a csöpp állatnál” így, „mert az veled szabadon / néz szembe, végtelenség!”) Egyszer, kiáltja a költő, meztelenre fog vet-2 17
