Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Fried István: Babits Mihály európai irodalomtörténete

lását. Feltehetőleg az általa magára vállalt időhatárokon túl megjelenő Duinoi elégiákban szintén ilyes gondolatokra bukkanhatott volna. Az Utolsó fejezet sietős előadása, majdnem ideges és bizonytalankodó seregszemléje jelzi: Proust és Thomas Mann becsült teljesítménye ellenére ez már nem igazán Babits világa. „A régi jobb volt” - írta már A gazda bekeríti házát című versében. És ugyanebben a versében fogalmazza meg - egyelőre csak metaforisztikusan - később több változatban, majdnem elméleti igényességgel a képet:

„Hősi léceid mögött mint középkori szerzetes dugott a zord sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros képégetők elől pár régi könyvet...”

A Szellemtörténettel folytatott vitában is előkerül a szerzetes, a középkor „hőse”, amint éppen világkrónikát ír. „Az, hogy a középkori szerzetes világkrónikát írt, kétségtelenül csakugyan összefügg korának szellemével; de a szerzetes mégsem azért írt világkrónikát, mert így gondolta korszerűnek, hanem azért, mert így találta helyesnek és jónak.” Még ide kellene idéznünk a „középkorról” szóló valamennyi fejezetet az európai irodalomtörténetből. Elégedjünk meg ezúttal a babitsi költészetre visszautaló passzussal: az alázatos névteleneken töpreng, akik nem „önmaguknak dicsőségére zengtek. E Pictor lgnotusok sokszor a legnagyobb, legégetőbb szépségű remekek mesterei.” Megrója Babits az irodalmi köztudatot, hogy elfelejtette a himnuszköltést, talán azért, mert nem „nemzeti”, nem „életszerű” (az idézőjelek Babitstól származnak). Ám a nagyokra mégis hatottak, a Faust „misztikus karai Abélard ritmusait zendítfk föl...” S még Baudelaire is írt ilyesfajta - latin nyelvű - himnuszt, s tegyük hozzá Babits fordításkötetét, az Amor sanctus-t, amely ebből a távlatból értékelhető igazán.

Babits középkorképének és középkorképzetének semmi köze sincs a német korai romantika lovag- és középkor-elképzeléséhez. Ez is a vita hevében kikovácsolódott érv lett; egy valaha létező univerzalizmus, egy magas fokra jutott kulturális teljesítménysorozat, egy nem a divattal, nem a mindenáron való ún. korszerűséggel törődő, nem a népszerűséget hajhászó irodalom nevében és fényében küzd a széthullás, a „barbár erők” ellen, egy virtuális európai egységért, amelynek legjellemzőbb vonásait az évezredek kultúrájában, nem utolsósorban legnagyobb irodalmi teljesítményeiben lehetne föllelni. A széthúzó erőkkel szembe a Morált állítja, láttuk a Független Értékkódexet, nem testetlen-vértelen elképzelést, hanem megvalósítható tudósi-költői magatartást. Idézzünk ismét, még egyszer a Szellemtörténet c. tanulmányából: „Évezredek hittek a Független Értékkódexben; s egyetlen kor tagadta azt: a mienk. Ez a század a világháborúval kezdődött, s ki tudja, mivel fog még végződni...” Nem a laudator temporis arcti szól hozzánk, ellenkezőleg: a jövőt féltő, a jövőért aggódó. S mégis bízó. Hiszen azért választja irodalomtörténetként jegyzett műfaját: üzenetet a palaokban „az ismeretlen jövendő számára”.

15