Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 1. szám - Tandori Dezső: A költészet örvénylései - tanulmánytöredékek Juhász Ferencről
tudott, a leküzdhetetlen töredékességben: „az üvegkagyló-ajakcimpák” így bukkannak fel; s a teljességért folytatott küzdelem az amúgy eleve vesztésre ítélt létezés bizonyos győzelmét jelenti, a jelenlétet, ennek méltó formáját. A pók képe is viszszatér, távoli utalások társaságában: „ ... a száj zöld üvegszakálla” is megannyi pókláb, ugyanígy „az állkapcsokat koszorúzó üvegkorona sokbütykű üveg-ága, / a fej több-ízű üvegujjai, a koponya szájkörüli üveg-töviskoronája...” S ha egy pillanatra azt hinnők, hogy ez a diadalmasan kibontakozó költészet - akaratlanul is, öntudatlanul bizonyára — Gregor Samsa és társai méltatlan átalakulásáért, torzra-változásáért akar gyönyörűséget teremtve bosszút állni, láthatjuk mindjárt, mennyire önkényes feltételezés ez, milyen véletlenszerű a megegyezés, hiszen a valódi, a mérhető utalások sokkal régebbi időkig nyúlnak vissza: lásd töviskorona. A pontosság, a szakszerűség a költői fantázia végső lendületével párosul: „a szájszervek sokcsuklós gyöngykerítés-karói / tömik a létet a zöld csontrózsalevél-alkatú szájba...” Csodálatosnak mondható kép; ahogy a kerítéshez hasonlított elemek megmozdulnak, s ahogy nem kevesebbet, egy egész létezést tömnek a szájba, táplálékul. Itt ismét a pengevékony kettéválasztás határjárását látjuk: a létet külön tömni kell, táplálékként kell adni-kapni! Azután: a száj nem csontrózsalevél-alakú, hanem alkatú! Ezzel máris ott tartunk, hogy mintha eleve adottnak fogadnók el a „csontrózsalevelet” mint létezőt, mint fajtát, mint jelenséget, mint közismert dolgot. A kép így folytatódik: „a gége-agancsok...” (ezek is olyanok, olyan szerepben működnek, mint a gyöngykerítés-karók; az egész kép bámulatos kettősséget érzékeltet - mert mintha egy állat enne, ami a látomásos-valós helyzet valóban, s mintha gépifolyamat zajlana. Tehát: „ .. . toka-ágak, állkapocs-gyökerek, / bütykös üvegrudak, a szájnyílás polipkarjai, sok-könyökű pálcák, / hajlékony csuklós agyarak, lombtalan üveg-fák, / mint csuklónál levágott karok, kézfej-nélküliek, f a szájlábak bunkós üvegcsuklói a salátarózsa-szájat etetik. . Hihetetlen gazdagságú és pontos kép; mi teszi azzá? Megfigyelés. Ám létezett-e valaha is ilyen lény, ilyen létfolyamat? Aligha. S nem is az az egyedüli megoldás, hogy - létezik számos csodás lény, s hogy a legegyszerűbb dolgok is tündökletes látványt nyújthatnak például nagyító alatt. Nem, a fontosabbik megoldás-változatot e pillanatban, úgy látom, az a felfogás adja, amely szerint mindennek a lényege a sok-sok pontos részlet, ezek összhatása; a jó költészet e fölfogás szerint okvetlenül jelent olyan utat is, amely a részletek bármikori pontos megfigyelésével járható, s itt, ebben a versben a jó, a kifejező működés érzékeltetését nem okvetlenül valamely pontos (pontosan elképzelt) dolog ábrázolása biztosítja, hanem ilyen megfigyelések általánosságából adódó (költői) tudat, amely azután - céljának megfelelően - él a nyelvi zsenialitás eszközeivel. A szájlábak szó egyrészt fantasztikumot sugall, másfelől érdekes, mulatságos, a teljességnek adott fricska (akaratlanul is), a bunkó s otromba, az üvegcsukló kecses; a kettő együtt? Kicsúszik fogalmi meghatározásunk alól, abszolút költőiségbe illan át. S akkor még ehhez jön a salátarózsaszáj; megint milyen jellegzetes, gyönyörűen cizellált tenyészet-kép; erejét fokozza, hogy a száj éppen imént volt valami más. S ha meggondoljuk, mi a szerepe ennek a tömérdek, ennek a tökéletsen összehangolódott elem-halmaznak, előrelépést jelent, hogy a látvány lényegében álló, nem lendíti előre a „mesét”, a királyfi itt már ráér elmerülni a jelenségvilág egyetlen mozzanatának csodálatába, mert, íme: „ ... sikolt és rémülve látja, / előtte épp egy botnagy sáska / habzsol...” Ezt a képet részletezi tehát az idézett módon „a királyfi” (és Juhász), s itt csakugyan a 2 17
