Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 3. szám - Fried István: Babits Mihály európai irodalomtörténete

Sokkal meggyőzőbb, inspiratívabb az olyan típusú párhuzam, mint amelyet Csokonai és Burns között tár föl Babits. A realisztikus népi helyzetdalokban, a vaskos paraszténekekben mutatkozó rokonság ötlete a részletkérdések alapos kidolgozására ösztönözhetné a Csokonai-kutatást.

Ugyancsak telitalálatnak érezzük Arany öszikéinek elhelyezését. Első olvasásra felkapjuk fejünket: Flaubert Három meséje és Arany kései lírája miféle hasonlóságot mutathatna? Babits meggyőzően fejti ki, hogy pszichologizmusában, a mese-rege-felfogásban, az írói attitűdben látható a közös vonás, s ezzel előlegezi a választ azoknak, akik a kortárs francia lírával egybevetve korszerűtlenségben marasztalták el Aranyt. Nem állhatjuk meg, hogy ne idézzük két, eddig kevéssé hasznosított megállapítását. Az egyik a Toldi szerelmére vonatkozik, amely a kutatók egy része előtt legfeljebb Arany János hatalmas, bár részletekben megragadó, tévedésének számít. Babits azonban erre figyelmeztet: „S a lovagregényben is naturalista pszichológiát csinál”. A másik kijelentés a balladákra, a kései lírára vonatkozik (s még Illyés Gyula megokoltnak látszó idegenkedésével az Arany-balladákkal szemben is jó ellenérv): „még a legendákat, álmokat is dokumentálja”. Visszautalva az1 Arany-kutatás szélsőséges álláspontjaira: ha ez igaz, és úgy érezzük, hogy igaz: akkor Arany Jánosnak pusztán verssel sikerült elérnie, amit pl. Poe-nak csak verssel és azt igazoló tanulmánnyal.

Babits a komparatisztika hagyományos és korára öncélúvá vált ágát is felfrissíti azáltal, hogy nem motívumokat, hanem magatartásformákat kísér végig századokon keresztül. A legszemléletesebb (és *a leginkább kézenfekvő) Ágostonnak és Rousseau-nak „vallomásai”-t szembesíteni, ö azonban szinte Strindbergig viszi végig a nyomozást, II. Rákóczi Ferencet és Széchenyi Istvánt sem hagyva ki a sorból. Jelentőségét aláhúzandó, különböző korok „nagy nyilvános gyónás”-ait keresi különféle írói-bölcselői életművekben. A „Port Royal épúgy (!) belőle indul Id, mint Leibniz híres Theodiceája”. (S csak zárójelben: a „híres” Babits kedvelt jelzője, s az esetek többségében rokonértelmű a hírhedett jelzővel, semmiképpen sem vall egyértelmű elismerésre. Akad olyan eset is, hogy ironikusként hat: „Montesquieu ...mint az iskolában tanultuk, híres müveket írt...")

S minthogy Ágoston Babitsnak szívügye, ismét kilép a „krónikás” szerepéből, és a sokszorosan elmarasztalt XX. századdal állítja szembe: „S századunkban az egész emberiség rém-élménye lett az ágostoni lélek centrális élménye, a video meliora: »a jót látom, a rosszat követem.«” Még világosabban az Ágoston- Rousseau egybevetéskor: „Kinek van igaza? Ágostonnak vagy Rousseaunak? Rossz az ember vagy jó? Azóta egy felnőtt és szomorú évszázad, s néhány rettenetes forradalom tanulságai arra indíthatnak bennünket, hogy inkább Ágostonnak adjunk igazat...”

A XX. századhoz mind közelebb érve, a bomlás, a hanyatlás tüneteit dokumentálja Babits. A zolai naturalizmus szétJhu'lását eleven színekkel ábrázolja, „Hasonló módon, de még tragikusabban hullott szét Tolsztoj művészi univerzuma”, az európai kultúra nagy árama általában gyengülőben, bomlóban, az emberi tudat megszakadozik, elsötétül. Szinte meglepő alig titkolt idegenkedése Hugo von Hofmannstahltól, aki hasonlóképpen konstatálta az Egész szérbom-14