Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám - Tandori Dezső: A költészet örvénylései - tanulmánytöredékek Juhász Ferencről

títása pedig (1952-53 közötti mesében!) így történik: „Kardheggyel hasát döfködte, / pikkely-hónaljait bökte...” A vers-helyeknek konkrét elbeszélő szerepe van még tehát; ám ettől valóban csak egyetlen fokozatnyi távolodás (logikailag, költői térben) az elemek látszólagos önállósulása (és a magasabbrendű szerveződés nem epikai cselekmény általi megalkotása). (Maga a mese így folytatódik: „Ráállt zöld széngolyójára, / mint egy hordó kocsonyára, / mint egy óriás-almára, / a tüz-eres pupillára, / arany gyökér-koronára, / megalvadt nap-robbanásra, / süppedt a pupilla-mézen, / mint gyerek tavaszi jégen, / vágta, mint korcsolyaéllel, / csizma arany-levével / a szem-tojás lágy zöld jegét..Még azt sem mondhatni, hogy a cselekményelemek később elmaradnak; átváltoznak csupán; és a világ végletessége a mesében is jelen van (lényegalkotóan). Lényegében megteremtődött itt a Juhász Ferenc-i eszköztár; gazdagodása már nem költői-formai forrásokból történhetett a továbbiakban.

A Fábólfaragott Antal kezdete már természetes kis-csoda: „a smaragd-kutyák mélyen vakognak”. S annyira természetesen kerül e sor mellé a következőnek kezdete: „Eső készül.” Bár egyetlen példa kevés, így is rámutat arra, hogy Juhász Ferenc az élet természetes helyzeteit ábrázolja a túlság logikus, teremtő eszközeivel. Egyebütt (később) sincs nála egyébről szó, mint a természetesről vagy a természetfölöttinek érzett, az embert fölemelően vagy lesújtólag meghaladó rejtelemről, amely azonban mindig lény-léptékű (nem kitaláció, nem fantasztikum; legföljebb az iszonyat, a világ-mértéktelenség, a földi helyzet-borzalmak stb. elképzelhetetlenjét, ennek rontó vagy üdvös megvalósulását is figyelembe veszi; Juhász Ferenc eszköztára is alapvetően hasonlat, a költészetnek magának a hasonlata). A halhatatlanságra vágyó királyfi képei között már gyakoribb a teljesség-helyek előbukkanása: „... ikrás-szárnyú már a napfény, / kristály-sárkány növekszik: az alkony ...” És: „ .. . pillanat-nyíló ezüst-virágát” láthatjuk, s a hajnalt, mely „piros sáska-mellényben” vár. De még mind a közvetlenül megfejthető-megfelelő képalkotás módozatát követik. Megszilajul a képzelet, nekiszabadul már itt: „...a királyfi.. . nem érzi, hogy kiszáradt torka porhínáros, / mint szikkadt agyag, sziksótól virágos, / hogy... karja lába már csontváz-üreges...” S így következik újabb vívmány, az áradó, önmagán átbukó, visszakapaszkodva még nagyobb lendülettel megpörgő, lázas, ziháló, önpusztítással még inkább önkifejező „képzetsor”, hasonlatsor, szó-sor, verssor-sor, lüktetés-sor (és a sorok megcsavarásai, kettőzései, kettőzött csavarásai, látszólagos és formai ismétlései stb. a későbbiekben): „A fényt szúrják a bordaszögek..(Már a mesétől szinte el is rugaszkodik ez a test-szemlélet !)„... mint szöcske lábszár-tüskéi s a mellkas-csontszögek, / pórusain a vízgyöngy kipezseg, / s apad róla a hús, s lassan csak az erek / csomós, kiálló hálója tartja...” A felbomlás anatómiája, a szétmállás mint szerkezettan. A végsőkig vitt kép, a kép visszaváltozása fizikai átlag leírásává, majd ennek a hiper-szervezeti képződménynek a bírhatatlan ereje, önemésztés-sugallata: meghozza kitörölhetetlenül azt a lényeget, azt a közlést, amely csak ezzel a feltarthatatlansággal bontakozhat ki; Juhász Ferenc egyik legegyénibb, merőben új lírai vívmányát látjuk csaknem hibátlanul teljes egészben már itt a mese alkotóelemeként: ,,... (mint kötélzet körülcsavarja / a lábszárat, combokat, karokat, nyakat / és őrülten lüktet a csontokra-tapadt!) / e csont és bőr és szőrzet-hordó lelket. . .” A szőrzet-hordó lélek roppant erejű példa, a távolítás és a visszaközelítés józanságának esete, hiszen egészen tárgyilagosnak is hat ez az elemzés (miközben, főleg a nem mesés jel14