Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1983 / 1. szám - Tandori Dezső: A költészet örvénylései - tanulmánytöredékek Juhász Ferencről

legű kompozíciókban, önmagának láza, láz-fokozása). Kiragadott példaként említhetjük a „gyökér-pupillájú pikkelyorsó-szemgolyók”, a „zöld-szakállas” patak képét; s valakinek a „két lába két korcs fa, sziklákból kitépett, / zöld-körmíí csont-gyökér, vérmohás pikkelyfa ...” S a képzelet nekilódulása teremti meg, logikán túl (s szürrealizmusnál mégis többnek nevezhetően, azaz más jelleggel!) a költői egész hitelét, a körüljárhatóságot, a bonthatatlanságot; vagyis az ellentét csap vissza a teremtőlegesre: „nagykarmú Jézus-láb, kereszten aszalva!” Látszólag megtoldja, színleg túlbontakoztatja a képet, ám erről szó sincs, a „kép” ezzel a felszabadulással kapja meg Juhász Ferenc-i értelmét, honosságát. Azután már a ráadása következik, a hasonlat kibontása; s ez vonatkozik (vissza) az alapképre (vagy helyzetre), és megvan a saját, viszonylatrendszereken látszólag kívülálló ereje is, helyben maradásának megvan a mindent kioltó rohanása; tehát ismét az ellentét válik közegalkotóvá: „Lábfején fürtösen lógnak az erek, / mint bullán csontszakáll-fűgyökerek...” A hasonlat itt (mert a kötőjeles vers-hely igen sokszor tömörített hasonlat) külső és belső szerv-világot, emberi és természeti rendszert üt egymásba, egymás jellemzőjeként. A „lila érgubanc” úgy „feszül és lüktet és dobog, / mint egy fészek toboz-gyíkhas, gyíktorok ...” Később egy-egy ilyen hasonlat-csomó még hatalmasabb burjánzást indít el fantasztikusan és valósan. Az alakulás teljességét, a megőrzött, hibátlan alkotói-emberi állagot, tehát a tárgyilagosságot, a valósághűséget példázza, hogy a vad futamokat gyengédek váltogatják, így: „ujjait, talpát sűrűn beborítják / a tyúkszemek, mint kis sárga rózsák”. A lovak vágtatása és a Rémület trombitáinak felharsanása a stílust is tovább élénkíti; itt már - kevés híján - a teljes Juhász Ferenc-i zenekar szól: „ . . . pukkan a föld a párosan-ropogó / paták alatt, izzik verejték-szárnyú röptűk, / Ó, lovasok . .. a Pusztulás vérbojtú gyászdalai!” Ezek a lovasok voltak már trombiták, sasok, jelenés-szikrák. Juhász Ferens versalkotásának jellegzetes módszere (de prózai, versprózás leírásainak, roppant érzékletessé tett jelenség-bemutatásainak eszköze csak így) a többszörös megközelítés, a változatlan jelenségre megannyi egymást kizáró vagy ki nem záró irányból történő lecsapás, az eredmények sűrűje, kavargása, a hasonlatok összecsapása, az ellentétek oly sugallása ekképp, hogy magunk is pontosan elhisszük - felfogjuk! -, mennyire nincs kizárólagos meghatározási mód, s mennyire kizárja ugyanakkor ez a szimultaneitás a tévedést, a ködösséget: hiszen a fogalom, a tárgy, a jelenség addig-még-sosem-volt módon áll előttünk, és valóban plasztikusan, sokoldalúan előttünk áll!

Testrészek és szervek kerülnek egymás közelébe szokatlanul, nagy erővel: „Szikrázva pattog a föld, az ég, a sáska-tömény, / zöld füst, zöld jég, zöld sár a világ, / potroh, csáp, mozgó-száj hínár szövevény. . .” Döbbentő színek, visszatérő fogalmak, dolgok, makacsul szövődő hibátlan egység - példaszerűen van jelen ez mind, s még sok egyéb, elágazásnyi jellemző, ebben a mesekompozícióban. S ugyan mit jelent az, hogy a részek külön életet kezdenek élni? Gondolom, ezt: saját életüket elébb feladják a szövevény-egészért, ám ez olyan éltető, annyira hitető erejű, hogy a részek másmilyen módú új életet „kezdenek” (sugallnak magukról). Ezt a mozzanatot okvetlenül kiemelendőnek kell tartani Juhász Ferenc versstílusának szerkezeti hatáselemzésekor. Az ismétlés - erősítés; a visszatérés olyan hatást tesz, mintha nem is lett volna kihagyás, szünet, másmilyenség; íme itt, az előbbi rész folytatásában: „ ... fejszék esője: nyüzsögve ráng. / Zöld örvényben kavarog a fekete ló, / lovasa nyakára borúivá hörög, / míg elönti végleg a sáska15