Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 2. szám - Fried István: Babits Mihály és az orosz irodalom
Beilleszkednek, mert helyenként - a források és a jó érzékű olvasás-„technika” segítségével mégis - látszani kezdenek az orosz és a francia, az orosz és a német, az orosz és az angol irodalom közötti összekötő szálak. A Puskin és Byron, Dosztojevszkij és Dickens között föllelhető esetleges „genetikus” kapcsolatok kimutathatóan átvételek valamely előszóból, utószóból, értekezésből, de tárgyalásuk módja egyben jelzi Babits koncepcióját: ti. az európai irodalomhoz tartozó nagy művek szerves összetartozását, a művek korrespodenciáját, a hivatott írók köztársaságának majdnem látomásos ideálvilágát. 4. A recepciós folyamat, azaz Babits „reagálása” orosz regényolvasmányaira, közelebb visz (vihet) esztétikájának, sőt, alkotói módszereinek jellemzéséhez. Még inkább úgy, hogy nem csupán Babits sorait olvassuk el egy adott (pl orosz) műről, hanem egy vele sokban rokon, kortárs alkotóét, pl. Kosztolányiét. Babits és Kosztolányi ugyanarról a műről: nincs tanulság nélkül e páros recepció földerítése. Sok minden kitetszik ebből a típusú összehasonlításból: többek között a két alkotó eltérő irodalomszemlélete, életfelfogása és így tovább. Az összehasonlításnak bonyolultabb, a nemzeti irodalom egészét szem előtt tartó eljárása vezethet olyan jellegű problémafölvetéshez, mint Krúdy és Babits Turgenyev-képének egybevetése. Krúdy lényegében azt a Turgenyevet szerette, „követte”, akit a XIX. századi magyar irodalomtudat hagyományozott rá, ezt az eredetinél lágyabb alkatú, elégikusabb hangvételű, inkább az „ocserk” (skicc, tárca) műfajában jeleskedő író-fantáziaképet. Olyan írót, aki varázsosan poétikus természeti képek festője, eltékozolt életek ábrázolója, s az Anyéginnek biedermeyeresre festett (torzított) orosz udvarház-világát írja majdnem novellákra széteső regényekbe. A XIX. század utolsó évtizedeinek magyar kismestereinek is folytatója Krúdy, még a Turgenyev-hagyomány ápolásában is. Babits Turgenyev-képe szuverénebbnek tetszik, nem szépirodalmi fogantatású. Valójában itt is arról van szó, hogy nemesebb és kevésbé nemes veretű tanulmányok elolvasása után Babits megkísérli: miképpen lehet Turgenyevet beilleszteni az európai irodalomtörténetbe. Érintkezései, írókapcsolatai kinek (kiknek) a közelébe viszik. Regényei jelentőségét min lehet megmérni. 5. A puszta forrásfeltárás öncélú filoszjátéknak tetszhet. Védekezhetnők azzal, hogy a mikrofilológiai feltáró munka mindenféle tudományos következtetés nélkülözhetetlen alapfeltétele. Vagy azzal, hogy az egykor megvalósuló Babitskritikai-kiadáshoz szolgáltatunk ‘feltehetőleg nem érdektelen adalékokat. Inkább azt hangsúlyoznók, hogy forrásnyomozásunk egy - jelentős, németre is lefordított, Svájcban megjelentetett - mű genezisével ismertet meg, vagy pedig azt, hogy a forrással való szembesítés bepillantást enged egy nem mindennapian fontos gondolkodás mechanizmusába, egy írói alkotóműhelybe. Babits európai irodalomtörténetéhez annyiban végzett forrástanulmányokat, amennyiben olvasmányait (tehát a művekből általa levont tanulságokat) ellenőrizte, a művekkel kapcsolatos - nyilván hézagos - anyagismeretét kiegészítette. Hogy az orosz irodalmi fejlődéssel aligha lehetett tisztában, az nem annyira az ő tájékozódásának, mint inkább a magyar russzisztika akkori állapotának tudható be. Jellemző tény, hogy Heinrich Gusztáv Egyetemes irodalomtörténete számára sem magyar kutató írta meg az orosz irodalom történetét, hanem a jónevű Brückner Sándor, azaz Aleksander Brückner, lengyel szlavista, tulajdonképpen a lengyel irodalomtudomány 20
