Dunatáj, 1983 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1983 / 2. szám - Fried István: Babits Mihály és az orosz irodalom
kitűnő szakértője. A magyar russzisztika nem adott még ekkoriban önálló, izgalmas, meggondolkodtató tanulmányokat, különösen nem monográfiákat. Így a tájékozódás inkább Vogüé: Az orosz regény c. művére, valamint más, szintén fordított feldolgozásokra hagyatkozott. Különösképpen Merezskovszkij divatos könyvei (Örök útitársak, Tolsztoj és Dosztojevszkij) hatottak széles körben. Babitsról is tudjuk, hogy kora ifjúkorában foglalkoztatta Merezskovszkij egy könyve; Rába György idézi, miszerint Kosztolányinak Julius Hart Tolsztoját ajánlotta olvasásra, általában elmondhatjuk, hogy regényelőszavakból, német vagy francia tanulmányokból merítette orosz irodalommal kapcsolatos megállapításaihoz. Olykor alig-alig deríthető ki, hogy egy orosz regényt magyarul vagy más nyelven olvasott Babits Mihály. Turgenyev Füst c. regényéből idéz például egy jellemző, a regény alaphangját kifejező mondatot. De ezt a mondatot másképpen adta vissza Fincicky Mihály, a regény korai magyar tolmácsa, másképpen a Babits életében megjelent másik magyar fordítás. Elképzelhető a német nyelvű segítség igénybevétele. (Ezzel egyébként magyar „hagyományba” kapcsolódott, hiszen már Arany János is németből fordította Gogolt, Arany László Bodenstedt átköltéseit tette maga elé orosz költők tolmácsolásakor stb.). Mindenesetre jellemző Babitsra, ezúttal nem forrásválasztása, hanem egy forráslehetőség „kihagyása”. Merezskovszkij erővel sugallta a Tolsztoj-Dosztojevszkij párhuzamot, illetve ellentétet. Hatásos és tetszetős, bár felszínes hasonlítgatásai („Tolsztojban a test van túlsúlyban a szellem fölött, Dosztojevszkijben a szellem a test fölött. De azért e két egyformán nagy, egyformán orosz élet kiegészíti, teljessé teszi egymást, annyira egymásra utaltak, mintha a végzet szántszándékkal prófétai ellentétekül, összehasonlításra teremtette volna őket.”) még Thomas Mannra is hatottak, aki Goethe és Tolsztoj c. tanulmányában jóval magasabb szinten élt a párhuzamos jellemzés eszközével. Babits ösztönösen idegenkedett a sikeres történelmi regényektől, Sienkiewicz Nobel-díja sem fegyverezte le. Merezskovszkij valóban látványos és a politikai háttértől nem teljesen független sikerei riaszthatták az ezen a téren is érzékeny Babitsot. Így a kézenfekvőnek tetsző és az európai irodalomtörténet koncepciójától sem egészen idegen párhuzamot elvetette. Ehelyett inkább szélesebb háttér előtt festette föl Dosztojevszkij regényeinek vagy messianizmusának világát, valamint más, nem pusztán nemzeti, hanem nemzetközi közegben rajzolta meg a Tolsztoj-portrét. Elvetett olyan tetszetős hasonlítgatást, mint A félkegyelmű és A kaméliás hölgy konfrontálása (amelyre Kuncz Aladár tanulmánya szolgáltatott példát). Igaz ugyan az, hogy Babits sem minden esetben érzékeli egy orosz mű nemzetközi kapcsolatrendszerét, mégis, sikerrel kerüli meg a tetszetős, ám többnyire megalapozatlan tipologizálgatás módszerét, és egy-egy mű körül olyan viszonyrendszert kísérel meg feltárni, amely az egyidejűségből, a módszertani (vagy tematikai) átvételből, egy gesztus, egy művészi eszköz (pl. a jellemformálás egy különös módja) hasonló vagy rokon felhasználásából fakad. Irhatnók könnyedén odavetve, hogy Babits elveti az összehasonlító irodalomkutatásnak ama módját, amely csupán externális kapcsolatok megállapítására terjed ki, és az ilyen jellegű kapcsolatokból von le következtetést. Az európai irodalomtörténetnek több olyan fejezete van, amely igazolja ezt a feltételezést. Ám általában azt tapasztaljuk (főleg a csupán fordításban megismert orosz írókról szóló passzusokban), hogy Babits hasonlításai ugyan nem 21
