Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 4. szám - Fried István: Babits Mihály mesejátéka

Guriga-féle (részben az Üj Don is ebbe a kategóriába sorolható). S hogy menynyire típusról van szó, azt Babits európai irodalomtörténetének rövidségében is árulkodó Rostand-portréjával igazoljuk. Hauptmannról és Gorkijról értekezik Babits, majd arról: mit „tettek” a drámával. Eztán tér rá Rostandra. „Éppoly kevéssé volt »igazi dráma« a Rostand-féle, amely a színpadi versnek utolsó nagy sikere lett Európaszerte. Ez inkább líra, francia romantikus líra. S ha dráma, akkor bizonnyal nem görög vagy shakespeare-i, hanem csak victorhugói. Jellegzetesen epigon költészet: újabb próbálkozás a romantika felélesztésére, egyszerűen a régi romantika utánzása révén. Nagyszerű verveje sikert biztosított neki, de tartósságot nem. S a sikerben nemzeti tekintetek játszottak közre. .. Mégis ezek a folyton megújuló kísérletek szimptomatikusak. A rostandi romantika éppúgy mint a maeterlincki szimbolizmus a szellem lázadása a valóság egyre nyomasztóbb zsarnoksága ellen.”

Babits sem hódolója Rostand-nak, ebben egy a véleménye Adyval. Saját alkotói-fordítói prakszisa nyilatkozik meg abban, ahogy a drámáról szól. A görög dráma (Sophoklesz fordítója volt) és Shakespeare (A viihar-t köszönhetjük Babitsnak) mellett a szavak zengzetességébe fúl a Victor Hugóé, és Rostand még ennek a Victor Hugo-i drámának is csak epigonja. Nem tagadja meg tőle a verse-t, a lendületet, az idézet egészét szem előtt tartva, a verve poétique-ra, a költői hévre is gondolhatunk. Erre utal nyilván a lírai elem hangsúlyozása a rostand-i műben. De még egy mozzanat látszik itt fontosnak: a lázadás a valóság egyre nyomasztóbb zsarnoksága ellen. Talán a pozitivista kor sivárságáról van szó, talán az elgépiesedő és elidegenedést magával hozó civilizációról. S még az sem csökkenti az ilyes lázadások érdemét, hogy - Babits gondolatmenetét folytatva - „egyelőre gyengéknek bizonyultak, s nem tudták feledtetni a valóság hatalmát.”

Kitérőként, mégis a fővonalhoz kapcsolódva, idézzük Kosztolányi Dezsőt, Rostand fordítóját. 1910-ben ezt írta: „...mindenütt ez a léha kedvesség, ez a becukrozott és színes felszínesség. Rostand gyémánthamisító, de nincs párja a világon. Hamisítja még a cseh gyémántot is, hamisítja a humort, hamisítja - görebben, kémiai úton - a könnyet is .. . Fantáziája pedig egészen különös, részletező, vizuális fantázia. .. . Mégsem teremtő, nem zseniális fantázia ez, de csintalan, pajkos, gyermekes fantázia. . . . Rostand kitűnő ezermester, kardnyelő, céllövő, és vígan tapsolhat neki a kabarék publikuma.” (Ércnél maradóbb. Bp. 1975. 305-305.)

így kerekedik ki a magyar irodalom nagyjainak Rostand-képe. De a sok-sok fenntartás mögött rejtőző (nem csupán a közönségsikert dokumentáló és részben igazoló) elismerés magyarázza, hogy mi lehetett az oka a nem ritka Rostand-áthallásnak. Adyról már volt szó. Rába György arra mutatott rá, hogy Babits egy ifjúkori versén kívül még a rendkívül fontos Játszottam a kezével .. . c. költeményben is észrevehető Rostand-Ábrányi ihletése. (Rába György: Babits Mihály. Bp. 1981. 280.)

Ezúttal azonban áttételesebben és egyben a paródiát is magában rejtő kapcsolódásról van szó. Rostandról mindegyik magyar méltatója elismerte, hogy ügyes, helyenként szemfényvesztőén bravúros verselő. Nem csupán hatásos, kihegyezett rímeivel, hanem a verssorok feltördelésével, több szereplőre való elosztásával és ezen keresztül a csattanó ügyes elhelyezésével kelt hatást. A számos bravúros megoldás mellett számos erőltetett megoldásra is bukkanhatunk, a leg-31