Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 4. szám - Csányi László: Jókai szerelmes estéje

szerepét is: egy Alphonsus, egy Caesar állott előttem! Nem mellőzhető az sem, hogy Róza társadalmi helyzete ingatag, ami legjobban ingerelte Petőfit, s életé­neik erkölcsi bizonytalanságát fokozta több törvénytelen gyereke is, akik közül csak kis Róza maradt életben, s ebből az is következik, hogy érzelmi fellobbaná­­sát, őszinteségével együtt, gyakorlati érvek is támogatták, tehát meg akarta sze­rezni magának a kedves ifjút, aki nemcsak népszerű, s feltehetően nagy jövő előtt áll, de családi helyzete is a biztonságot ígérte. A Róza-képletnél fontosabb Jókai magatartása; nem fog változni soha életé­ben. Ez az érzelmi infantilizmus, ami az első nőben a lehetséges egyetlent tudja csak látni, tulajdonképpen végigkíséri életét, mert soha nem ő választ, de vá­­lasztottságána'k boldogsága mindent feledtet vele, s Nagy Bella esetében, bár sokkal drasztikusabban, a Róza-komplexum ismétlődik meg. A „gyenge ember”, amilyennek Petőfi rajzolta, mindig hódítást lát gyengesége böhódolásában, érzel­mi - és végső soron érzéki - kiszolgáltatottsága a győzelem diadalává változik, s ez a szelíd, győztes bódítása férfiasságot sugalló rögeszméjében, végül kénytelen átélni a leigázó lelkitfurdalá 'át, mert a nőben az eszményi társ helyett a nagylelkű ajándékozót látja, akinek hálával, sőt engedelmességgel tartozik. Laborfalvi Róza be is szedi az adót. Vali Mari emlékiratai sok intim részle­tet feltárnak, s tőle tudjuk azt is, hogy a történelmi és érzelmi viharok elmúl­tával Róza a megingathatatlan úrnő önkényével uralkodott férjén, akiben ékkor is az érveket nem kereső hála élt, amiért övé létt az ünnepelt színésznő. Mindvégig megmaradt Laborfalvi Móricznak? Petőfi legföljebb abban té­vedett, hogy a gyanús múltú színésznő őszintén szerette férjét, s amikor a bukás után azt írja a bújdosónak, „kedves egyetlenem”, szívéből szól, s de mennyire szívéből szól, átnikór íráshoz nem szokott tollával eZt is lekörmöli, „kérlek édes jó móriczom szerelmünkre! ne búsulj és ne aggódjál semmit, aval az ön tudat­tal írtam meg őszintén mindent, hogy te sem búsulni sem aggódni nem fogsz, - legyen meg nyugvásod, határtalan! és kétszeres! szerelmem irántad, mert mint kedves, jó férjemet, és szer ént s étlent! kétszeresen kell téged szeretnem,! - azt hiszem az isten rövid időn meg adja hogy végképpen enyimnek mondhassalak és karjaimban lehess”. Érzelmi életében Jókai mindig a passzív fél, számára a szerelem ajándék, amiért hálásnak kell lennie. „A barátság csak érzelem; de a szerelem szenvedély: azok. ne keljenek egymással tusára, mert az első vérzik el”, magyarázza Petőfivel történt szakításának be nem gyógyuló fájdalmát, de ez a szenvedély számára a megajándékozott gyerek gátlástalansága is, s elvárja, hogy környezete hozzá igazod­jék. Életében egyetlen biztos pont Károly bátyja, aki mindig megerősíti érzelmei igazát. „Azért, hogy anyánkat megcsaltad, én tégedet soha el nem hagylak,” - írja neki 1848. néhéz szeptemberében, csak Petőfi nem alkuszik; Jókai életének örökké vérző sebe, s itt a jótékony nemtő is tehetetlen, pedig élete minden pillanatában mellette áll s válságain átsegíti. KÖZJÁTÉK OTTÍLIÁVAL Róza az ifjúkori szenvedély, Ottilia a morbid idill, bár itt is felismerhető az odaad ás-hál a ellentétpár. Személyes emlékeim is vannak, ezekkel kell kezdenem. 55

Next

/
Oldalképek
Tartalom