Dunatáj, 1982 (5. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám - Kárpáti Kamil: Szárszó emléke és tanulsága
3 (. A nyugtalanság szorongássá mélyül a 'könyv legmegrendítőbb lapjait olvasva. Németh László előadására, Erdei Ferenc Németh László-értelmezésére, Veres Péter Németh László-kiegészítésére és Darvas József két fölszólalására, a Németh Lászlóval vitába szállóra és a klasszikusan kerek másodikra, a földkérdéshez fűződőre gondolok. Minél lenyűgözőtíüb e vita igazságkereső szenvedélye, morális tisztasága, s a vitások minél több mondatánál érzem meghök'kenve, hogy mennyire so<k benne az élkoptaöhatatlan, mert gyémánt-keménységű megállapítás, annál szorongatóbb e mondatok egyoldalú távo'lra-összpontosuitsága. Amit az akkori vitázók Németh László mondataiban öngyilkos pesszimizmusnak, ibalálfaangulatnak véltek hallani, a késői olvasót nemcsak Erdei Ferenccel értelmezve, Veres Péterrel kiegészítve és Darvas József által ellenpontozva nem keríti hatalmába, hanem az eredeti Németh László mondatban sem. Inkább azon csodálkozik, amin talán az egyetlen, a könyv tanúsága szepint mindenesetre az egyetlen Püski Andor már akkor csodálkozott: hogyan érthető ennyire félre az író szava? Németh László például azt mondta: a magyarság „újkori története s különösen irodalomtörténete azért olyan gyönyörű, mert a legmostohább körülmények között is összeszedte magát, s a semmiből szinte hatalmas mozgalmakat hozott létre, hogy magát teljes nemzetté egészítse ki.” Aki egyszer olvasta, sohasem szabadulhat az ilyen mondat repülésétől: „A reform három nemzedéke: Széchenyi, Kossuth és Petőfi: három meredek lépcsőfoka a szabadulásnak.” De a következő mondatban sem a fátumszerűséget érzékeli a mai olvasó, inkább a tapasztalati tényszerűséget: „Az újkori magyarnak az európai eszmékkel sokkal több szerencséje volt, mint az európai történelemmel. Azok természetében, vágyaiban elkeveredve: termékeny mozgalmakban hajtottak ki; amit azonban az európai gondolkozástól kapott, azt az európai történelem gonosz kezével mindig visszavette. Rákóczi, Hajnóczték, Kossuth, sőt Ady is: mindnyájuk művét az európai történet tette semmivé.” Saját koráról, az 1919-es forradalom után kialakult helyzetről is tényszerű: „A parasztságot egy rövid kisgazda fölbuzdulás után kirakták a politikából, a munkásság forradalmi »bűnei« miatt karcerban ült, a jól átfésült értelmiséget szigorú ellenőrzéssel idomították szolgává. Az osztrák és kiegyezett kormányok alatt sosem volt ilyen kevés művelt fő az ország ügyeit vivők közt. A gondolkozó magyar, ha fölfelé kellett néznie, nem Metternich-féle ellenfelekkel, pompásan sakkozó világfiakkal állt szemben, mint Széchenyi korában, hanem analfabétákkal.” Csakhogy két mondattal később már ismét a szabadulás csíráira mutat: „Annál csodálatosabb, hogy az államélet merevsége alatt hogy megéledt mégis a társadalom. A történelem kutatója számára ebben a negyedszázadban is az lesz a végtelenül vonzó: megfigyelni, a teljes bénaságban hogy mocordul meg apró szigeteken, itt is, ott is a jószándék: hogy találja meg a homályból előtapogatózva jelszavait, s hogy mozdítja meg fokról-fokra az egész társadalmat... A jelenség szociológiai értelme: a lassan ocsúdó értelmiség igyekszik itt letépni a középosztályi libériát, s keresi, azokon a torz s néha ábrándos módokon, amelyeket a kor megenged, a munkásrétegekkel a szolidaritást.” „Hol lennénk most (mondotta Németh László Szárszón), ha a magyar politika a dunai összetartás és a szövetkezeti szocializmus eszméin indul el, s hova jutottunk így...” 37
